Mi a legszebb magyar szó? A láng, a gyöngy, a szív, a csók (ld: Karinthy)? Vagy esetleg a kvantummechanika? Netán a nádiposzáta? Sajnálom, de egyik sem. Legalábbis ha Boldit kérdezitek. Szerinte a leggyönyörűbb szó ugyanis a dinnye. Ez az a szó, ami annyira lenyűgözte, hogy hosszasan ízlelgette, formálgatta magában, széles, kacagó mosollyal az arcán. Eleinte csak hallgatta, és már ez önmagában gyönyörűséggel töltötte el. Aztán elkezdte kóstolgatni. Látszott, ahogy formálja a betűket még zárt szájüregében, letapogatva a fogait, az ínyét, a szájpadlását. Aztán megszólalt. “Nyinnnyeee! Nnyinye! Didde! Dideee!” - és ezeknek számos verziója. Küzdött, de nem nyögve nyelős erőlködéssel, hanem élvezettel. Mint amikor az ember valamelyik izmát edzi, és a mozgás során jóleső érzéssel tölti el az erőfeszítés és a haladás egy távoli cél felé. Így tanul Boldi. Azóta nemcsak a dinnyét, hanem a gereblyét is, vagy a nagyszülői ház falán levő “családfát” mindannyiunk fényképével - bükkiekével és csíkiakéval egyaránt. De ugyanilyen érdeklődéssel próbálgatja a kismotort és lesi meg a feje fölött reppenő rozsdafarkút vagy kóstolja meg a csilisbabot. Innen is üzenjük annak, aki nem tudná (vagy esetleg kicsit elfelejtette volna): a világ nagyon érdekes!
