Akárhogy halogatom, itt a vége.
Montereyből felértünk Mountainview-ba, ahol Nadiáék fogadtak minket a félig már kiköltöztetett apartmanjukban (úgyhogy egy magas, felfújható légágyon aludtunk :) ). Szemben a lakásuk bejáratával gyönyörű, tiszta vizű medence volt, pálmafákkal, friss törülközőkkel a rattan nyugágyakon (legalábbis az én fejemben így maradt meg). Az biztos, hogy nagyon előkelő volt az egész. Minden reggel a mexikói vendégmunkások pucolták és suvickolták fényesre a medencét körbe fogó üvegfalat, hogy egy csík vagy rászáradt csepp ne maradhasson rajta. Pazar volt. Nadiáék pedig roppant mód szórakoztatóak. Endrével seperc alatt megkedveltük őket és felvettük a poénjaikkal a ritmust. Nagyszerű volt náluk tölteni az utolsó pár napot, akkor is, ha a bálnák végül kimaradtak. Cserébe viszont végre megint nem egy tucatszálláson kellett aludjunk (és ami szintén nem hagyható figyelmen kívül: nem csak egymáshoz beszélhettünk, ha mondandónk akadt).
Amerika utolsó pár napjában Endrével egyre viccesebben kommunikáltunk. Most már nem a kaktuszok és autók fölötti párhuzamos párbeszédek zajlottak közöttünk, hanem valami furcsa “Hunglish” (angol és magyar keveréke). Néha elfelejtettük, hogy ismét ketten ültünk az autóban, Nadiáék nélkül, de ez általában a mondat közepén jutott eszünkbe, amikor már pár angol szó kimondásra került. Néha egyszerűen nehezebb volt átváltani, mint folytatni a megkezdett nyelven, bármelyik is lett légyen az. Ezen túl meg kell emlékeznünk arról, hogy az út során a törökös-oroszos angol akcentus mester szintű művelőivé váltunk, így ez tovább bonyolította a fejünkben lévő kavalkádot. Meg kell hagyni, saját magunkat is jól elszórakoztattuk.
Az első közös napunkon velük megnéztük a Google Headquarters-t. Meg akartuk nézni a Nasa turista központját, de mire odaértünk, bezárt (és amúgy is valami kis aprócska hely volt, nem olyan nagyszabású, vagány múzeum, mint amit reméltünk), és elmentünk a Tesla gyárhoz, ahová viszont csak akkor engedtek volna be, ha komoly vásárlóknak nézünk ki. Valahogy nem akarták elhinni, hogy a zsebünkben van az a pár ezer dollárka, ami egy Teslához kell, úgyhogy kinn maradtunk. Este pedig bebóklásztunk Palo Altoba, ahol végig sétálva a fő utcán minden nemzet éttermével találkoztunk. Végül forró sakét iszogatva egy japán ramen étteremben kötöttünk ki.
Az egész San Francisco-környéki tartózkodásunk egyik legjobb része a kaják voltak. Végre valami változatosság a sok gyorsétterem és a rengeteg mexikói ízvilág után. Indiai, japán, olasz - hogy csak párat említsek (ha belegondoltok, hogy hányféle náció él és dolgozik pl. a Google-nél, rögtön érteni fogjátok ezt a multikulturalizmust a konyhák terén is). Egy másik nagy élmény maga a Google volt - az egy teljesen más világ. Nincs fix munkaidő, csak projektek vannak, meg ingyen menza, ingyen nasi a jól felszerelt konyhában, ingyen sör, ingyen bérbicikli, vezető nélküli autó, ami csak úgy grasszál az épületek között, ingyen shuttle buszjárat az otthonod és a munkahelyed között, masszázsfotel, ping-pong asztal, csocsó és biliárd. És szép az egész hely, nyugodt, parkos.
Magában San Franciscoban a Cable Car utazás, a végén a hot dog evés és azok a hihetetlen dimbes-dombos utcák voltak a legmegnyerőbbek. A város házai szorosan egymás mellé épültek, az emeletek néhol össze-vissza helyezkednek el, érdekes, zeg-zugos lakásokat eredményezve. Az óceánpart párás-ködös volt, és szeles. A hidat nem láttuk, csak félig, belefutva a felhőbe. Alcatrazba már fél éve nem lehetett látogató jegyet foglalni, másfélét meg nem akartunk, úgyhogy az is kimaradt. (Nem annyira bánom, folyton az Azkabant juttatta eszembe).
Nadia kipróbáltatta velünk a Clam showdert, ami egy tejfölös kagyló leves cipóban tálalva. Végül is nem haltunk bele… Megnéztük a fókákat, akik valamiért mindenképp három móló egyikére akarták fölszuszakolni magukat, a többiek heves ellenkezését figyelmen kívül hagyva mindaddig, amíg valaki egy jól irányzott mozdulattal vissza nem taszította őket a vízbe. Különös jószágok voltak, de sokkal szebbek, mint az elefántfókák.
Elmentünk a Mistery Spotot megnézni. Fölfelé folydogált a víz, felszaladtunk a falra, Endre pedig csak úgy lazán nyomta a fekvőtámaszokat, közben tapsolva a hasa alatt és a háta fölött. Mindenkinek ajánlom. ;) Bár nem elhanyagolható a tény, hogy tengeri betegséget lehet tőle kapni.
És ezzel a végéhez is értünk. Már csak az önműködő, vezető nélküli metrózás volt hátra az SFO reptéren, de hát amióta a négyes metró is így megy, ettől már nem dobtunk hátast. Fáradtak voltunk, küzdöttünk a honvággyal, de emellett tele voltunk élménnyel, emlékekkel és vágyakkal, hogy még mit lehetne, kellene, olyan jó lenne… Például San Francisco nevezetes jégkrémét valahogy hazahozni, az It’s-it-et. Ez egy zabfalat szerű keksz szendvics, aminek a köze a fagyi, ami lehet mentás és vaníliás, és ezt a jeges harapnivalót még csokival is bevonják. Elég jó volt. Úgyhogy ezt például hiányoltuk. Ahogy a Stanfordot is. (Ha Magyarországnak csak egy fél olyan egyeteme lehetne!…)
Én mennék. Akár egy hét múlva is. Akár egy évre is. Remélem, egyszer még adatik ilyen lehetőségünk.
