A végünket járjuk.
Komolyan mondom, most, ahogy írom a kalandjainkat, ugyanolyan vágy van bennem ott lenni, mint amit az indulás előtti napokban éreztünk. Olyan élénken élnek bennem a képek, amiket láttunk, átéltünk, hogy írás közben is egészen olyan, mintha ott lennénk, egy motelben ülve, reménykedve az internetben, hogy működik és hogy talán tudok írni. És olyan, mintha holnap, amikor felkelünk, újra beülünk a kicsi Mazda 3-ba, és magunk alá parancsoljuk az utat. Nem akarom, hogy vége legyen, az írásnak se. Tegnap szabályosan éreztem az óceán ízét, hallottam a sirályokat és pelikánokat, hagytam, hogy a homokszemcsék közé befúródjon a lábam. Éreztem a napot, a pulled pork szendvics ízét, a nagy mólót, a hullámtörést a parton. A fogócskát Endrével, ahogy próbált bekergetni az óceánba. Mindent éreztem. Leginkább a szabadság ízét. Úgyhogy most nem akarok nekifogni, mert Monterey után már csak San Francisco van, és utána a hétköznapok, a munka, a nyúl, a takarítás, a bevásárlások a Tescoban.
Monterey mérhetetlenül drága volt (tudjátok, az ide költöző Brangelinák és hasonlók miatt). Nem is igazán időztünk itt, kerestünk egy szállást egy órányira (ott még valamelyest megengedhető volt), és onnét indultunk másnap a fő célpontunkhoz, az akváriumhoz.
Az öböl környéke is gyönyörű. Sosem láttam még ezelőtt parti homokdűnékre épített várost. Olyan volt, mint egy délre telepített Svédország: kicsi színes, egyen stílusban felépített faházak, kerítések nélkül, sövénnyel, és homokkal az udvaron, amit a fűcsomók kötöttek meg valamelyest. Voltak nem színes házak is. Na, az már kissé depresszívebb hatású volt, főleg a júliusi ködben. Kinek jut eszébe homokszín házakat felhúzni a homokra?
Aztán elértünk (a Hitchcock úton át - itt forgatták a Varjakat) az akváriumhoz. Ez egy nagy és híres akvárium, ráépülve az óceánra: a vize valójában az óceán vizéből lett “kikanyarítva”. Eleinte gondolkodtunk, hogy hová menjünk: San Diegoba-e, ahol delfin-show-k vannak, vagy ide, ahol nincs “parasztvakítás”. Végül ez utóbbi mellett döntöttünk, tudva, hogy így legnagyobb valószínűség szerint nem fogunk látni sem delfineket, sem gyilkosbálnákat az utunk során. (Bár én “Skócia” partjainál látni véltem egy becsapódó bálnafarkat a távolban, de hogy valójában az volt-e, sosem tudjuk meg. Az mindenesetre bizonyos, hogy sem hajó, sem kő, sem más nem volt ott egy pillanattal később. Akár bálna is lehetett.)
Legközelebb elmegyünk majd egy bálnanéző hajóra, ahogy ezt most is terveztük. Vagy egyszerűen csak kiköltözünk egy évre Californiába, hogy megnézhessük mindazt, ami kimaradt: a sequoiákat télen, a Grand Canyont egészen lentről, a Colorado partjáról, végigbóklászni a John Muir ösvényt és megmászni a különféle dómokat a Yosemiteben, simogatni delfint és együtt úszni velük - hogy csak néhányakat említsek.
Szóval most egyszerűen csak bementünk az akváriumba, és az elkövetkező négy órát vagy hatot, ki tudja már, ott töltöttük. Medúzák, kicsi afrikai pingvinek (igen, Afrikában élnek pingvinek!!!!), tengeri vidrák, leopárd cápák, teknősök, makrélák, rákok, ráják között. Sajnos a tengeri sárkányaimmal nem találkoztunk, pedig őket vártam a leginkább, de mint kiderült, elköltöztek. Úgyhogy maradtunk a tengericsikóknál helyettük.
Esetleg ha még ti se láttatok volna tengeri sárkányt…
Az akvárium nagy volt. A legnagyobb medencéjében legalább 3-4 leopárdcápa úszkált az óriási hínárok és az apróbb halak között. Megnéztünk számos etetést, például ebbe a nagy medencébe ereszkedtek le búvárok (ha akartunk volna ilyesmit, jó pénzért mi is mehettünk volna búvárszerkóban ráját etetni). A vidrákat játékok közepette etették meg, a pingvineknek meg a vízbe kellett beugrálniuk a halakért. Őket például egyszerre láttuk a vízfelszínen és alámerülve is. A legcukibbak viszont a vidrák voltak, ahogy játszottak, gyakran a hátukra fordulva, elkapva az odakészített műanyag valamicsodát, vagy éppen ahogy “kézbe” vették és nekiestek vele az üvegnek, ahogy egy kagylót törnének fel.
Ezeket az állatokat megmentették valahonnan, és az akváriumban töltött idejük alatt igyekeznek őket felgyógyítani és felkészíteni a vadonban történő életre. Erről egy filmet is láttunk (ahogyan az elefánt fókákról, a pelikánokról és a hosszúszárnyú bálnákról is, éppúgy, mint a fehér cápákról). A vidra kölyköket, akiket megtaláltak valahol a part közelében, megsebesülten, anyavidra nélkül, azokat eleinte kézből etették, simogatták és fésülgették. Ám ezek az állatok később sem voltak alkalmasak arra, hogy visszatérjenek eredeti lakóhelyükre, mert kötődni kezdtek az emberekhez, játszottak velük, vagyis egyáltalán nem viselkedtek vidra módjára. Azóta maszkban és kesztyűben gondozzák őket (hogy a vidrák ne ismerhessék föl őket, és nem tudjanak az emberek felé kötődést kialakítani), és mihamarabb egy felnőtt vidraanya gondjaira bízzák őket, akitől megtanulhatják az igazi vidrákhoz illő viselkedést. Az akvárium közelében láttunk kinn, a szabadban egymással játszadozó, úszkáló vidrákat. Gyönyörűek, ahogy alábuknak és áramvonalas testükkel pillanatok alatt elérnek egyik helyről a másikra.
Szóval az akvárium számunkra a tanulásról szólt elsősorban. Tanultunk az állatvédelem formáiról, a tonhalak túlhalászásának veszélyeiről, a fehér cápákról és a veszélyeztetett fajokról, valamint a környezetszennyezésnek a tengeri élővilágra gyakorolt hatásáról.
Ami még nagyon tetszett mindkettőnknek, azok a makrélák iskolái voltak, ahogyan ezüstösen csillogtak, nagy rajt képezve a tenger közepén, időről-időre irányt és vezetőt változtatva, az emberek számára teljesen érthetetlen okokból. És a medúzák különböző fajai, amik színeikkel, csalánozó karjaikkal, foszforeszkálásukkal tettek ránk nagy hatást. Valamint a polipok, óriási tapadókorongjaikkal, és színváltoztató, bőrfelületváltoztató képességükkel. Azt mondják, attól függően, hogy milyen a hangulatuk, képesek átalakítani a saját bőrük textúráját és színmintázatát. Ha például nem esik nekik jól az érintés, egészen máshogy festenek, mint amikor keresik az emberek társaságát. Azt nem lehet mondani, hogy ha mérgesek, akkor például pirosak és rücskösek, mert a dolog ettől sokkal bonyolultabb, ilyen egyszerű szabályszerűségekkel nem leírható. De tény, hogy képesek megváltoztatni ezeket a tényezőket. Láttuk.
No és még egy nagy élmény várt ránk itt: a rájasimogatás. Hosszasan álltunk a kis medence mellett, ahol a fekete ráják mind az emberektől legtávolabbi, sziklás sarokba húzódtak, láthatóan kifejezve, hogy szeretnének egy kis nyugalmat. De a várakozásunk meghozta a gyümölcsét. Néhányan elindultak, talán csak úszkálni egyet, talán kíváncsiságból, de egyenesen hozzán jöttek, és hagyták magukat rendesen végigsimítani. Sőt, Endre is, én is meg tudtuk fogni egy-egy barátságosabb példánynak a szárnyát. Nagyon különleges volt! Kicsit olyan, mint amikor a frissen szedett tinórit megmosod: a felületük sikamlós volt, sem nem puha, sem nem kemény. Érezhető volt az izmuk, amiből az egész szárnyuk állt. És nagyon vagány volt az “arcuk”, amit pedig a medencék oldalán volt szerencsénk alulnézetből megfigyelni.
Sajnos az egész létesítmény este hatkor bezárt, és annak rendje és módja szerint kipateroltak minket, pedig még el tudtuk volna magunkat foglalni odabenn. Legközelebb tuti elmegyünk bálnanézni is.
