Kicsit könnyezve a Yosemite után, de annál nagyobb várakozással indultunk a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Parkba, itt tanyáznak ugyanis a mamutfenyők, már ami az elmúlt 2-3 ezer évet illeti. Az előtte való tartózkodási helyükről kevés ismeretes, de nem kizárt, hogy korábban vándorló életmódot folytattak, és a befagyott Berring-szoroson át érkeztek a messzi Szibériából az inuitokkal együtt. California sziklás hegyvidéke azonban olyannyira magával ragadta őket, mint minket, ezért felhagytak nomád életformájukkal, és végre gyökeret vertek. Azóta itt élnek, nőnek, szaporodnak és halnak meg.
A fenti agyzizzenésemből legyetek szívesek csak az első és az utolsó mondatot elhinni. (Tudjátok, tanulok az amerikaiaktól túlóvatosság terén, és mindenképp el akarom kerülni, hogy bepereljetek, szóval jobbnak láttam tisztázni. :) )
Az út a sequoiák (=mamutfenyők) felé jobbára a kiégett füvű californiai sztyeppéken vitt keresztül. (Neee, ne kövezzetek meg! Tudom, hogy nem sztyeppének hívják. De ez a mai blogbejegyzés márpedig ilyen lesz. A fele se igaz.) A sárga fűben álldogáló egy-egy fa méregzöld koronája éles kontrasszttal rajzolódott ki a fűtengerből és tétován tekintgetett az ég felé…talán Godot-ra vártak.
Mi meg sorra hagytuk el őket, lefitymállóan nézve rájuk, tudva, hogy kikkel fogunk találkozni hamarosan: Sherman generálissal, a szenátussal, meg persze Lincolnnal - hogy csak néhányakat emeljek ki az illusztris társaságból. A hegyek errefelé alacsonyabbak voltak, a szerpentineken viszont éppúgy kapaszkodtak fölfelé a kocsik. Menet közben elhagytunk egy indián települést, ahol a társaság istentiszteletről igyekezett hazafelé. Az egész falu elment. Az út szélén haladtak kisebb csoportokba verődve, mind ünneplő ruhában, köztük a pap is, mintha mise történt volna. :)
Endre szerencsére fölfelé már nem úgy vette a kanyarokat, mint előző este, Yosemiteből kifelé menet (amikor is majdnem egy-egy skalppal lettünk szegényebbek az előttünk töcmörgő, egyre idegesebbé váló sofőr jóvoltából), ennek ellenére egy kisebb pihenőtt kellett tartsunk félúton. Behúzódtunk egy leállóba, az árnyékba, de ott nem volt eléggé hűvös. Tőlünk egy karnyújtásnyira kezdődött az erdő, egy kis hűsölés reményében beljebb húzódtunk. Egy kis pataknál kötöttünk ki, ami a fekete köveken csörgedezett békésen. Mellette indultunk el, hogy az úttól távolabb kerüljünk. Fáradtak voltunk, nehezen viseltük aznap a meleget, fejfájással is küszködtünk, úgyhogy egyértelmű volt, hogy ezen a helyen csak úgy csendben fogunk létezni.
Endre itt kapott először kisebb fajta rohamot a kocsink láttán felbuzdult turistákon, akiknek szintén meg kellett csodálniuk ezt a felejthetetlen és pompázatos zuhatagot, amit ez a kis patak itt elművelt. Szerencsére az átlagosan itt eltöltött idő nem érte el még a Grand Canyon első kilátópontján eltöltött időmennyiséget sem, vagyis az utazók ahogy jöttek, úgy el is mentek, viszonylag kevés szitkozódást eredményezve (mármint Endre részéről). Az így beállt csendben aztán egyszer csak megjelent egy madár. Fél tyúk méretű volt, a mellénye kékes, a háta sötétbarnás, a fején mókás tolldísz. Láthatóan a patakhoz jött, hűsölni, inni, megpihenni. De még inkább kikémlelni, hogy tiszta-e a terep, ugyanis pár másodperccel később totyogva, a víz mellé landolva utánahuppant egy egész sereg hasonló, bár jóval aprócskább madár. Californiai fürjek voltak. A hímek kékes mellényűek, a nőstények egyszerű pettyes barnák. Ilyenek.
Californiai fürj. Ezt a képet is loptam.
Egész addig gyönyörködtünk bennük, amíg az újabb sereg turista meg nem érkezett, sebbel-lobbal, nádi hegedűvel. Akkor a madárhad a patak köveit kifutó pályának használva nekilódult, és pár másodperc alatt eltűnt az erdő sűrűjében. Hát, a mi nyugodalmunk is eddig tartott. Endre felpattant, és én tudtam, hogy nincs mese, menni kell. A turista-undoritisz tünetei egyre érezhetőbben keztdek elhatalmasodni rajta. Szerencsénkre lassanként megérkeztek a fák. (Látjátok, a vándorló életformájuk nyomai még ma is megfigyelhetők, az embernek pusztán kocsiba kell ülnie hozzá.)
Lenyűgöző magasságokba kapaszkodtak, összekötve eget és földet. És nem is fenyőkhöz hasonlítottak, hanem sokkal inkább A kis herceg majomkenyérfáihoz: a törzsük alig vékonyodott, ahogy felfelé nőtt, a tetején pedig egyszer csak véget ért, nem kicsúcsosodva, mint a tűlevelűek szokták. Az ágak merőlegesen nőttek ki a törzsből oldalirányba, vastag karokként, néha inkább különálló fára emlékeztetve, sem mint egyszerű ágakra. Hatalmasak voltak. Sajnos ketten Endrével nem voltunk elegen, hogy körbeöleljük egyiknek-másiknak a derekát.
Közel mentünk hozzájuk. A kérgük vöröses volt és “szőrös”, és sokuknak egészen hiányzott a “bele”, mégis éltek-álltak. Sok fán látszottak erdőtüzek fekete, égett nyomai. Itt tudtuk meg, hogy a mamutfenyők számára mennyire elengedhetetlen életfeltétel a tűz. A kérgük jóformán tűzálló, gyantamentes és nagyon vastag. Ez az, ami megvédi a belsőbb, puha és gyúlékonyabb részeket. Tehát csak a nagyon nagy tüzek jelentenek veszélyt a számukra. Viszont a tűz az, ami kipusztítja a fenyvesek lábánál növekvő aljnövényzetet (páfrányokat és más lágyszárúakat), amik elfognák a napfényt a mamutfenyő magvak elől. Egy tűz után azonban az erdő talaja kopár és hamu borította marad, ami az apró magvak számára ideális terep. A hamu tápanyagai termékeny talajt teremtenek, a lágyszárúak pusztulása révén pedig elegendő napfényhez jutnak a csemeték. Erre akkor jöttek rá, amikor a nemzeti park területén kínos gonddal ügyeltek az erdőtüzekre, nehogy egy is elharapózhasson. Ezzel egyidejűleg azonban be kellett lássák, hogy a fenyők szaporodása leállt. Ma már kontrollált erdőtüzeket engednek útjukra az Óriások erdejében is, hogy megteremtsék a fenyvesek számára szükségséges szaporodási feltételeket.
A következő nagy csodálkozásunkra akkor került sor, amikor elkezdtünk belegondolni, hogy ezek a fák már 1000 évvel Krisztus előtt ott álltak és tanúi voltak az emberiség történelmének. Mert az, hogy egy kő a GC-ban látta a földtörténeti korok alakulását, az első emberek születését, az egy dolog. De az, hogy egy élőlény “lásson” ennyit…. Lenyűgözött minket. Annyira, hogy itt két napot töltöttünk. Közben meglátogattuk Shermant (akiről a tankokat is elnevezték), átmásztunk fába vágott alagutakon, bemásztunk tűz vájta üregekbe a fa kérge alatt, megnéztük és megtapogattuk egy mamutfenyő-szelet évgyűrűit, másnap pedig köztük túráztunk. Itt is igaz volt, hogy az ide látogatók java része nem izzadni és erőlködni jön, hanem … valami másért. Nekem elképzelésem sincs, mi lehet az a más. Ebből kifolyólag viszont alig találkoztunk valakivel a sétánk során. Egy valakinek viszont nagyon megörültünk: egy tőlünk 5 méterre legelésző szarvasnak. Néha kicsit elgondolkodtunk, hogy vajon ha ennyire nem járnak erre emberek, és a szarvasok simán felbukkannak tőlünk néhány méterre, akkor miből tartana egy pumának, hiúznak vagy mackónak ugyanilyen közelségbe kerülni. De erre végül nem került sor. És elvégre van elég egyéb, amit egyenek rajtunk kívül is. Úgyhogy túlzásokba nem estünk ezekkel a gondolatokkal. Láttunk még út közben mókusokat és ugráló gyíkokat, és (bár utólag megtudtuk, hogy ez kicsit tilos volt, de) begyűjtöttünk pár tobozt: kicsiket és nagyokat egyaránt. Érdekes, hogy a mamutfenyő toboza volt mind közül a legkisebb.
Nyugodt, pihenős, finom illatú napokat töltöttünk itt, hogy aztán tovább induljunk az óceán felé, amit a Yosemite helyett találtunk ki az erdőtűz fenyegetése miatt. De az óceán…. másképp alakult, mint számítottunk.
