Alana és Alan végül egészen a szívükbe fogadtak. Legalábbis erre lehetett következtetni a búcsúzóul adott reggelijükből. Palacsinta mézzel, hagymás rántottával, sárgadinnyével… egy darabig nem éheztünk meg újra. Rengeteg mesét megtudtunk az életükből, aztán kaptunk tőlük egy California térképet, egy kicsi üveg Alan által készített mézet és egy könyvet, a méhek társadalmáról, amit nekünk dedikált. Ezen kívül elkérte a címünket, hogy levelet írjon. Nem tudom, valaha meg fogja-e. Mindenesetre kíváncsian várom. Nagyon örültünk, hogy pont náluk sikerült szállást találnunk.
Mivel az 1-es út földcsuszamlás martalékává vált a San Simeontól északra fekvő és a Big Surtól délre fekvő szakaszon, ezt ki kellett hagynunk, és nem haladhattunk végig az óceán partján. Amennyit lehetett, mégis meg akartunk tenni ebből a legendásan szép útból. Fölvezettünk tehát az útlezárás kezdetéig. Már csak azért is, mert egyrészt arra tanyáztak az elefántfókák, másrészt ígértek arrafelé egy világítótornyot.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, odafutottam a kerítéshez, és megláttam egy barátságos mérkőzést vívó fókapárt. Nem harcoltak igazából (akkor több vér folyt volna), épp csak kicsit összekülönböztek a hierarchia rangsoron. Alig hittem el, hogy ott vannak. Tudtuk, hogy most nincsen fóka-szezon, vagyis nem számíthattunk nagy tömegekre belőlük… csak pár százra a többezer helyett. De egész addig, amíg őket meg nem láttam, nem igazán bíztam benne, ugyanúgy, ahogy a bálnanéző hajók sem ígérnek garantált bálnalátást. Úgyhogy odafutottam Endréhez, és elújságoltam neki, hogy kettő már biztosan van. Aztán együtt közeledtünk a partszakasz tisztább, bozótmentesebb részéhez. És akkor ott voltak ők. Nem ketten, nem hárman, nem tízen. Hanem ahogy ígérték, párszázan.
Barátságos mérkőzés
Sokkal többen voltak, de nem fértek be a képbe a négy tonnás sejhajukkal.
Ott feküdtek, többnyire békésen, aludtak, behomokozták magukat törülközés képpen. És bűzölögtek. Ez az igazság. Eleinte nem lehetett érezni, de ahogy megváltozott a szélirány, magával hozta azt a félelmetes büdösséget. Zsír, izzadtság és tömény tenger-szag keveredett egybe egy félreismerhetetlen elegybe. Alig bírtam. De azért vagány volt őket látni: ahogy ezek az óriási (egy felnőtt férfitől nagyobb és sokkal nehezebb) lények esetlenül mozogtak a parton, és ahogy annál simulékonyabban és veszélyesebben mozogtak a vízben. Néhány éve (mondjuk 10-15) majdnem kihaltak, az egész fajból csak nagyjából száz maradt életben. Akkor már elég szigorú törvények védték őket, az a maroknyi kis populáció pedig felfedezte magának San Simeon partjait. Rájöttek, hogy pazar a víz, kellemes a hőmérséklet, jó a homok és valószínűleg még sok-sok szempontból tetszhetett nekik a hely, mert aztán az elefántfókák azóta is ide járnak. Azóta tömegesen. Mert hogy abból a száz fókából azóta több tízezer lett. Úgy tűnik, megmenekültek.
Egy fölöttük magasodó homokdűnén sétálva fotóztuk őket. Túl közel menni nem volt szabad, hiszen ők sem szeretik a hívatlan vendégeket, és - ahogy azt a békés kis erődemonstrációt elnéztük - valószínűleg nem sok esélyünk lett volna velük szemben, még a parton sem. Úgyhogy eszünk ágában nem volt a közelükbe férkőzni. Csak viszonyításképpen: egy kifejlett elefántfóka akár 4 méteresre is megnőhet, és elérheti a két tonnát. Ez persze a hímekre igaz, a nőstények 700 kg-nál nagyobbra nem igen nőnek. És ha már az adatoknál tartunk: egy felnőtt elefántfóka kb 100 percig bírja egy levegővel a vízben, úgy, hogy közben akár 1500 méter mélyre is leúszhat. A rekord, amiről tudnak, 2300 méter az óceán mélyében! A nőstények 4 hét alatt kb 138 kg tejjel táplálják a kicsinyüket, aki ebben az első hónapban a testsúlyát a négyszeresésre növeli. Ez azért különösen is meglepő, mert az elefántfóka anya eközben éhezik, és ezt a tejet a tartalékaiból állítja elő a fókabébi számára.
A parton tovább haladva különböző tengeri fajokkal találkoztunk, mint a tengeri kígyó és a tengeri mókus, de ami még különösebb (ehhez már közelebb kellett kerülnünk a Monterey-öbölhöz), tengeri nyulakat is láttunk. ;)
Ő itt a tengeri kígyó. :)
Ez pedig a tengeri mókus család.
A nyulakat sajnos nem tudtuk lencsevégre kapni, mert elinalltak. Habár a világítótornyok nem szöktek el előlünk, azokkal se volt nagyobb szerencsénk: mindegyik zárva volt, és sok méteres körzetben nem lehetett őket megközelíteni a drótkerítések miatt, csak előre foglalt, vezetett túrákkal. Hát kimaradtak.
Nézzétek a fák sörényét! A szél jól megfodrászkodta őket! :)
Aztán tovább haladtunk, megkerülve az útlezárást. Így értünk el Skóciába. Furcsa térgörbület okozta-e vagy egy dimenziókapu nyílt meg alattunk, a jó ég se tudja, de egyszer csak ott termettünk. Ezt onnan tudjuk, hogy Anya és Benő egyaránt azt mondták a képeinkre, amit Apa megmutatott nekik, hogy ők ott jártak, Skóciában, ahol azok készültek. Úgyhogy ezek szerint mi is ott kellett járjunk.
Skócia szerintünk
Gyönyörű volt! Fehéres sziklák, meredek sziklafalak, homok a parton, hangás-pozsgás növények, hideg, szél, szemerkélő eső, szürke köd, sejtelmesség, sós levegő. Skócia pont ilyen kell legyen. Az 1-es út itt egészen a part közelében vitt, kicsi viaduktokon át, a part menti hegyeken fennebb és lennebb. Közben láttunk pazar házakat terméskőből kirakva, ráépülve a tenger fölé nyúló sziklákra, körbevéve ciprusokkal és pineákkal, a kertjeikben pedig olyan sziklakertekkel, hogy bármelyik kertész megirigyelné. Dehogy zavart minket az idő! Az egész annyira lenyűgözően szép volt, hogy azt mondtuk, itt tudnánk lakni. (Csak később tudtuk meg, hogy a nagy sztárok, akik ki akarnak menekülni Los Angeles forgatagából, ide húzatják fel a luxusvilláikat a Monterey-öböl környékére. Megértjük, miért.)
Ide is visszajönnénk.
