Az óceánpart felé tartva megálltunk a Hearst-kastélynál. Eredetileg szándékunkban állt megnézni a helyet, de oda érve kiderült, hogy a terv megvalósítása problémákba fog ütközni. Például abba, hogy az egészet egyben megnézni biztos nem lesz pénzünk, az meg, hogy pár szobát, vagy csak a kertet vagy csak ezt vagy azt megnézzük, nos, ennek a gondolata különösebben egyikünket se villanyozott fel. Úgyhogy bóklásztunk a visitor centerben (innen vittek shuttle buszok fel a hegyre, ahol maga a kastély áll), próbáltunk információt gyűjteni a helyről még itt, lent. Addig-addig bolyongtunk (valószínűleg eléggé nyálcsorgatva), míg egy hölgy oda nem jött hozzánk, és megengedte, hogy bemenjünk a moziterembe és ingyen megnézzünk egy filmet a kastély történetéről. Rendes film volt, talán valami negyven perces, és a többiek a teremben nem ingyen ültek ott. De hát ha egyszer olyan szívszorítóan nézegettük a tájékoztató anyagokat… :)
Na, ezek a dolgok tetszettek Amerikában. Az emberek hozzáállása. A becsületesség. Ahol az alapfeltevés az, hogy mindenki tiszteletben tartja a szabályokat, és ha ellenőriznek, akkor az nem azzal a céllal történik, hogy minél több szabálysértőt elkapjanak, és a szabályokat se csak akkor tartják be, ha ellenőrizve vannak… Viszont emberségesek. Sokszor segítőkészek. Mint amikor kihoznak neked egy pohár vizet az étteremben ingyen, még mielőtt rendelnél, vagy amikor lekésed a motel reggeliző idejét, de a kedvedért kipakolnak újra, vagy amikor látják, hogy szerencsétlenkedsz, és beengednek a moziba ingyen… Na, kitérő vége.
A film annyira jó volt, annyira informatív és szép, hogy végül megelégedtünk vele, és nem kívánkoztunk fel a kastélyba, ami egyébként “műfajában” olyasmi, mint a Bory-vár: egy műkedvelő építette a saját kedvtelésére és gyönyörűségére. Csak a Hearst-verziója ugyanennek sokkal impozánsabb és pazarlóbb… amerikaibb. A lényege nagyjából annyi, hogy egy hírközlési cég vezetője a gyerekkorában Európában töltött, hosszú vakációja emlékmorzsáiból dédelgette magában a saját kastélya tervét, mígnem férfi kora derekán túl eljuthatott a megvalósításig egy hasonlóan eltökélt (mondhatni megszállott) építésznővel való együttműködés eredményeképp. De a kastélyt (aminek anno saját állatkertje és teniszpályája volt a római medencéről nem is beszélve) nem csak a saját szórakozására használta, hanem rengeteg vendéget hívott meg magához, és sok művészt ajándékozott meg egy több hetes európai kirándulással is, amire nekik másképpen kilátásuk sem lehetett volna. Mindezt azért, mert őt lenyűgözte Európa ősisége és kultúrája, és ezt az élményt másokkal is meg akarta ismertetni régivágású mecénásként. Hát, nem mondom, szívesen a vendége lettem volna hajdan.
Itt, Piedras Blancas partjainál még sütött a nap, a hevesen fújó széltől azonban nem tudtunk 5 percnél tovább a parton időzni. És itt éledt fel először bennünk a gyanú, hogy talán mégse jó üzletet kötöttünk azzal, hogy a Yosemite helyett az óceánpartot találtuk ki magunknak vészmegoldásként. De hát már nem volt mit tenni.
Ahogy haladtunk a célpontunk, San Louis Obispo felé, a szürke gomolyagok egyre gyakrabban ülték meg a völgyeket, leérve az 1-es útra pedig ránk telepedett az óceán felől érkező, de a parti dombok miatt ottrekedő, szürke, nehéz pára, esetenként áthatolhatatlan ködöt képezve. Ahogy a szállásunknál kiszálltunk a kocsiból, hosszú nadrágban, polár pulcsiban dideregve, már biztosan tudtuk, hogy a strandolásnak lőttek.
Vendéglátóinkról, a 91 éves veterán bácsiról és hatvanas éveiben járó lányáról hamar kiderült, hogy kedvesek, nyitottak, segítőkészek, ahogy eddig minden helyen találtuk, ahol nem motelben szálltunk meg. Meséltek és meséltünk, és így eloszlatták az eleinte ránk telepedő szemernyi aggódást és szomorúságot. Szomorúságot a strandolás és Yosemite hiánya miatt, és az aggódást a kissé horrorfilmbe illően sok szélcsengő miatt.
Itt találkoztunk aztán a jeruzsálemi tücsökkel is, de őt már tudjátok. Alanatól aztán megtudtuk, hogy van egy strand nem messze, Avilában, ahol az öböl sajátosságai miatt az esetek nagy részében süt a nap, nem úgy, mint a part többi részén. Másnap tehát erre vettük az irányt (miután alaposan belakmároztunk Alan amerikai palacsintájából és saját készítésű californiai vadvirág mézéből). És lássatok csudát: Avilában szikrázó napsütés fogadott, forró homokos tengerparttal, gigantikus méretű hullámokkal és sok-sok strandolóval. (Kerestük a Baywatch-testű embereket, de megint hiába.)
Itt esett meg velünk, hogy megint leégtünk. Én tenyérnyom-negatívan (vagyis ahol Endre naptejes tenyere landolt a bőrömön, ott fehér maradtam, mindenhol másutt viszont mint a főtt rák). Azt hittük, ha már annyit voltunk napon, volt jó alapszínünk, és már korábban leégtünk úgyis, ez nem történhet meg. Tévedtünk. Az pedig aztán egy különös életérzés, amikor ég a bőröd és közben fagysz meg a borzongató szélben - ami este várt ránk. De megint előre szaladtam, és kihagytam a nap izgalmasabb részeit.
Az első az volt, hogy parkoló helyet kapjunk. Jó pár kör és néhány 10 perc után végül sikerült. A következő az volt, amikor már a forró homokon gyalogoltunk át papucs nélkül, mert … igazából nem hittük el, hogy tényleg strandolni fogunk, így azt nem hoztunk. Az ezt követő pedig az, amikor a naptól felhevült testünket akartuk megmártóztatni a Csendes-óceán hűs habjaiban. Most nagyon finoman fogalmaztam: a hideg-hideg habjaiban. De rászántuk magunkat és bemásztunk. Reggel figyelmeztettek, hogy úszásra ne számítsunk. Nem számítottunk. Inkább csak élveztük a hullámokat nekünk csapódni, hagyni magunkat soortatni ki a part felé. És nem mentünk mélyre, csak ahol még leért a lábunk, mert reggel a rip tide-ról is kiokosítottak bennünket.
Délután négy fele aztán az egész sétány a hátunk mögött megindult. Árusok rakodták ki a portékájukat, éttermek kihelyezett szekciói készítették a specialitásaikat a part közelében felállított sátraknál, egy zenekar pedig latinos-jazzes ritmusokba kezdett a néger énekesnőjük vezetésével, akinek már-már emberfeletti hangok jöttek ki a torkán. A nép pedig táncolt a zenekar előtti téren, járta a sátrakat, evett-ivott és jól érezte magát. Láttuk, ahogy barátok megtalálják egymást a megbeszélt találkaponton, kiterítik a strandszőnyegüket, és a lábukat a homokba fúrva kezdenek beszélgetni, meg csak úgy hallgatni a zenét, amibe a tenger morajlása a legnagyobb természetességgel vegyült bele. Itt ettük meg az utunk következő legfinomabb ételét, a pulled pork szendvicset, Koleslaw salátával. Meg kellett állapítsuk: az amerikaiak a grillezéshez és a barbecue-hoz nagyon értenek. És persze szereztünk Endrének egy következő napszemüveget. (Ha valaha elbizonytalanodnátok abban, hogy mit lehetne neki ajándékba adni - legyen az karácsony vagy névnap - a napszemüveg mindig tuti befutó.)
Aztán bevásároltunk (olyan zöldséges-gyümölcsös pult volt a boltban, hogy elaléltam), aztán Endre megkapta Dorkáék üzenetét az eljegyzésükől (az esküvőnkön elhajított harisnyakötő nagyon megtette a hatását ;) ), úgyhogy gyorsan megünnepeltük egy kis fagyival. Este még kaptunk néhány tippet a fókákról, akiket másnap, Monterey felé haladtunkban terveztünk megnézni.