Szóval van olyan, amikor ott van melletted valami szép, és egyszerűen nem tudsz elmenni megnézni. Utahban, St.George-ban egy karnyújtásnyira voltunk a Zion Nemzeti Parktól, mégis képtelenek voltunk odautazni, mert ahhoz, hogy egy értelmezhetőt lehessen benne túrázni, megint hajnalban kellett volna kelni. Igaz az is, hogy nem egy átlagember, hanem inkább egy hosszúkarú óriás karjának nyújtásányira voltunk a bejáratától, úgyhogy kimaradt.
A pontosság kedvéért akkor most mindenki képzelje IDE időrendben Vegast! A filmekből úgyis ismeritek, de azért segítek. Pálmafák, óriási molinók és fényreklámok, éjszakai dugók, szőnyegezett‑csillározott casinok, nagy szállodák puccos épületei, a Bellaggio szökőkútja… De erről bővebben majd Endrú.
Másnap aztán “kimenekültünk” a vegasi hotelszobánkból, és Endre kedvéért mindenképp a Hoover Dam felé kellett vegyük az irányt. Ez Amerika valaha elfogadott, legnagyobb szabású állami projektje: egy óriási víztározó. Az 1930-as években merült fel az igény a száraz, sivatagos déli államok vízellátásának megoldására. Roosevelt pedig elfogadta a tervezetet, miszerint a Fekete-kanyonnál a Colorado folyó medrét elzárják egy hatalmas gáttal. Ezáltal nem csak 3 állam víz-, hanem áramellátása is megoldottá vált a Colorado hihetetlen sebessége és vízhozama miatt.
A gát hatalmas: a tetején egy kétsávos autóutat építettek, ami sokáig a forgalmas 93-as útnak a részét képezte, amíg meg nem építették a kerülőutat egy acél hídon át. A gátat viszont azóta is nagyjából évi egymillió turista látogatja meg. (Mi reggel találkoztunk belőlük vagy kétszázzal.) :) Lenézve szinte beleszédül az ember abba a mélységbe, ami a felduzzasztott folyót lezáró fal túloldalán van. Ehhez a szédelgéshez hozzásegít az is, hogy a fal nem egyenes, hanem lefelé megvastagszik olyannyira, hogy az aljánál már 201 méter széles (a fenti 65 méterrel szemben). Annyi betont öntöttek bele, hogy Las Vegastól Chicagoig egy kétsávos autópályát lehetett volna belőle lerakni.
Szóval óriási volt, és rengeteg pénzbe került. Meg emberéletbe. Nem olyan vicces az Arizona és Nevada közötti sivatagban betont keverni, sem a Coloradoba beleesni. De ez mindig is így volt a nagy építkezéseknél és beruházásoknál. Egyszerűen csak nem esik jól az embernek belegondolnia.
A gát mögött felduzzasztott tavat Lake Meadnek hívják, és egy hatalmas kiterjedésű tó, amely az USA rekreációs központjainak egyikévé vált. Az emberek csónakázhatnak, paddle boardozhatnak és megtúráztathatják a motorcsónakjaikat rajta. Az 1983-as áradások idején a mélysége a 373,6 métert is elérte. Oldalt, a Fekete kanyon falai jelzik a némikor jelentkező vízszintet, amit alig lehet elképzelni, mert a mostani vízálláshoz képest méterekkel magasabb, ami víztérfogatban számolva kimondhatatlanul soknak tűnik. De láthatólag megtörténik az is. Igaz, a Colorado olyan nagy vízhozamú, hogy egy olimpiai úszómedencét 5 másodperc alatt teljesen feltöltene. És ez az a folyó, ami soha nem éri el a tengert, mert a vizét út közben el- és felhasználják… Félelmetes.
A gát mellett a cooler stationok (óriás ventillátorok, amik néha vízpárát is köpködnek az arra járó bámészkodók felé) jelentették a másik nagy élményt. Meg a kitiltott kiskutyák, akiket a cseles gazdák babakocsiban csempésztek be a jelzett területre. (Máshol a kutyával belépni tilos táblát úgy kerülték ki, hogy a legalább 9 kilós kölyöklabradort a séta teljes útvonalán ölben cipelték. Végül is így is lehet.) :)
Végül összecihelődtünk, és végre elindultunk a Death Valley, a halál völgye felé. Sokat sejtető név… A világon itt mérték a valaha volt legmagasabb hőmérsékletet, 134 Fahrenheitet árnyékban. Július közepén ezt a helyet meglátogatni természetesen Endrésen‑Zsófisan jó ötletnek tűnt. Az biztatott minket leginkább, hogy július 15-én itt tartják évente a világ legkeményebb ultramaratonját, a Badwatert. Ha ők megcsinálják - gondoltuk -, mi is kibírjuk azt a néhány órát.
Dante pokla - itt futnak a maratonisták
“Dante látképével” kezdtük. Valakik fantáziadúsan, a pokolra utalva így nevezték el azt a sóval borított medencét, amely mélyen a tenger szintje alatt fekve katlanként ontja magából a meleget. Ide készültünk a síkot körülölelő hegyek közül “alászállni”. :) A táj viszont már itt is megragadott mindkettőnket. A vöröses sziklák, rajtuk a gazszerű, zöldes, száraz aljnövényzet (feljnövényzet nem volt :) ), egy-egy bolyhos, fehér virágféleség, lenn a só, már-már kékes fehér tengere, a barnák különböző árnyalatai, egy-egy alant kígyózó úttal tarkítva.
Már a hegyről lefelé ereszkedve a kicsi Mazdával sikerült megdöntenünk az általunk eddig valaha átélt meleg rekordját: elértük a 123 Fahrenheitet. Aztán ahogy haladtunk lefelé, a hőmérséklet egyre nőtt, s mi alig hittünk a szemünknek. Már az is felmerült bennünk, hogy az autó hőmérőjének esett baja, és megzizzent a sivatagban, de be kellett látnunk, hogy nem így történt, amikor odalent a Ranger állomás nagy hőmérője is ugyanannyit mutatott, immár 128 fokot. Ha kiléptünk a autóból, képen nyomott a forróság. Az orrüregeinkben és a hörgőinkben is éreztük a meleget. Ha véletlen hozzáértünk a kocsi kasznijához, úgy éreztük, odasülünk és égési sérüléseket szenvedünk. (Ilyesmivel ijesztgettek a helyiek, de mi megúsztuk. Viszont hőn áhítoztunk egy napellenzőre a kocsiba, hogy valami megóvja legalább a műszerfalat, a kormányt és az üléseket a direkt napsütéstől parkoláskor, de az egyetlen, kezünk ügyébe kerülő, 1000 éves sólymos példányt jó 12 dollárért végül nem vettük meg.)
Lefelé menet bebarangoltuk a 20 öszvéres szekér útvonalát. A borax bányákból hajdanán ilyen fogattal vontatták ki az ércet a városok felé, az általunk is megtett útvonalon. Itt a sivatagnak egy másfajta arcát láthattuk. Mint egy óriás kiszáradt homokvára, úgy magasodtak fölénk az érdekes hegykúpok. A homok pedig, amiből az óriás dolgozott, színes volt. Nem annyira színes, mint a “Festett sivatagban”, de nem csak sárga homokszín volt, hanem enyhén zöldes és vöröses is.
A katlanba érve aztán egy kicsi oázis-félét láttunk: egy kemping helyét, majd a már említett ranger állomást. Ide bevetődtünk hűsölni, okosodni, térképet szerezni és ajándékot nézni. Ismét lenyűgöztek az amerikaiak azzal a profizmussal, ahogyan ezek az állomásaik ki vannak építve. Sok-sok információ, vagány oktatófilmek az adott nemzeti park földrajzáról, történetéről, élővilágáról, őslakosairól, mindenféle nevelő célzatú, tájékoztató anyagok, és rengeteg szuper ajándéknak való. A legjobban egy sivatagi túlélő tippekkel telerajzolt kendő tetszett. Ha még egyszer visszamegyünk, egy olyat még biztosan szerzek. És persze a film… Donald Southerland kellemes hangjával narrálva, és a megszólaló indián néniével, aki elmondta, hogy az ő törzse ezt a helyet, a Halál völgyét tartja otthonának, amit csak az ide érkező, a helytől megrettent telepesek neveztek el így. Holott a hely nagyon is tele van élettel. (Egerek, másféle rágcsálók, nyulak, sakálok, madarak lakják.) Igaz, hogy a nyár pusztító heve elől ők, az indiánok is a sivatag magasabban fekvő területeire vándorolnak, hogy aztán visszatérjenek újra a katlan közepén, a sóföld belsejében fekvő táborukba.
Feltöltődtünk, lehűltünk, úgyhogy készen álltunk az újabb kihívásokra. A Badwater Basin felé vettük az irányt. Első megállónk az “Ördög golfpályája” volt. Itt a rögös föld darabjaira kivált sókristályok egész dandárját találtuk, maga a föld pedig úgy festett, mint szántás után… Valami girbe-gurba ekével való felszántás után. Nagy göröngyök, vájatok, mélyedések mindenfelé, rajtuk pedig a földdel összevegyült, kristályos só szilánkjai. Ha csendben megálltunk egy-egy percre, a föld magában dünnyügött felénk: a sókristályok a melegben reccsenő, szétpattanó hangot hallattak, mint amikor az üveg egy határozott vonal mentén szétreped a forró víz hatására.
Aztán csak elértük a -86 métert is. A fölénk magasodó hegy oldalában egy nagy felirat jelezte a tengerszint 0 méteres magasságát. Már délután 5 és 6 óra között jártunk, de a forróság még mindig égetett. És itt… itt elértük a legmagasabb hőmérsékletet: 131 fokot! (Celsiusban kifejezve ez akárhogy is vesszük, 55 fok!!!) Igaz, ez nem az árnyékban mért hőmérséklet volt, de mi boldogok voltunk, hogy mégis majdnem annyi, mint a világon valaha mért legmelegebb. És mi ott voltunk és éreztük.
A sasszeműek a képnek kb a közepén észrevehetnek egy vízszintes fehér vonalat, az jelzi a tengerszintet
Aztán már csak egy érdekes dolog maradt hátra: a homokdűnék. Az eddigi sivatagok, amiket láttunk, sivatagok voltak ugyan, de semmiben nem hasonlítottak a Szahara képéhez, jobbára kősivatagok voltak. De itt, a Death Valley szélén igazi homokdűnék sorakoztak. Fejfedővel, bakancsban, kezünkben vízzel és fényképezőgéppel tapodtuk a süppedős homokot. Eleinte zöld bokros buckákkal találkoztunk, de ahogy beljebb értünk, megjelentek az igazi, csupasz dombocskák is. A szél élesre reszelte a dűnék peremét, és finoman fújdogálta a homokréteg tetejét, mintha csak porcukrot fújna egy sütemény tetejéről. Lenyűgözött.
Aztán megszédültem. Ittam pár kortyot, de a furcsa kótyagosság nem javult. Kicsit lelocsoltam a fejem, a fülem. Ez aztán segített, de mindketten megéreztük, hogy a sivatagot komolyan kell venni. Pedig alig mentünk bennebb, pedig este 6 óra volt, pedig…
Visszablattyogtunk a kocsihoz, és nekiindultunk, hogy a katlan túloldalán levő hegyeket “megmászva” elérjük az esti szálláshelyünket. De a kicsikocsi is elfáradt. Köpködte a benzint, szabályosan bűzölgött, és csak lassan volt hajlandó döcögni. Eleinte azt hittük, valami más bűzlik, mert mi biztosan nem, de be kellett látni, hogy a kicsi Mazda okádta a benzingőzt. Kikapcsoltuk a klímát, lehúzott ablakokkal hagytuk az 50 fokot beáramlani. Aztán lehúzódtunk. Szinte azonnal mellénk gördült valaki, és megkérdezte, hogy minden oké-e, szükségünk van-e valamire. Így azért nem volt olyan félelmetes a dolog. Aztán a nap egyre lejjebb ereszkedett, mi meg feljebb, a hegyek felé, és a Mazdaci meggyógyult.
A hegy tetején aztán kicsi sakálokkal vagy prérifarkasokkal találkoztunk (nem tudjuk, melyikkel). Szépek voltak és sivatag-színűek. Ahogy visszanéztünk, a végelálthatatlan sivatagi út húzódott mögöttünk, fürödve a lemenő nap fényében. És megállapítottuk, hogy a sivatagban nem csak “az a szép, hogy valahol kutat rejt”….
A legnagyobb meglepetés viszont még hátra volt. Ahogy átértünk a katlant övező hegyeken, a lábuknál a sivatagot egyszer csak egy szabályos vonallal elvágták, véget ért. A vonal túloldalán pedig minden zöld volt. És ahogy még távolabb néztünk, az előttünk tornyosuló hegyek tetején fehéren csillant meg a hó.
Ki gondolta volna, hogy egy napon belül a legnagyobb forróságban, és a hó fehér csillogásában lesz részünk?