Azt hittük, sikerült a leggagyibb motelt kiválasztanunk a környéken, de a hely végül egész barátságosnak bizonyult. Arra mindenképp tökéletes volt, hogy kiheverjük a sivatag fáradalmait, és belevethessük magunkat a havas hegyek nyújtotta, alig felülmúlható panorámába.
Út közben egyszer csak szembe jött velünk a Lake Mono (=Mono-tó), amiről az Antilop-kanyonban hallottunk flamand útitársainktól. Szürke fellegek gyülekeztek fölötte, de még így is varázsos látványt nyújtott a partján nyíló sárga virágokkal, az áttetszően tiszta vizével és a vízben álló, fehér sziklaképződményekkel. A víztükör meglehetősen nyugodt volt, így kivehetően látszott benne a szomszédos hegyvonulat és a fejünk fölött elvándorló fellegek. Sajnos nem időzhettünk itt sokat, mert hosszú út állt még előttünk: áthágni keresztül a Sierra Nevadán. A Tioga utat választottuk.
Ahogy egyre kapaszkodtunk feljebb, a táj úgy változott, szinte jelezve a méterenkénti emelkedést, ezért unos-untalan meg akartunk állni. Hol egy szép, addig még nem látott virág, hol a gránit fehér, simára csiszolt fala, hol egy festői tavacska miatt, de volt, hogy valami érdekes állatot vagy fát láttunk, és hát nem utolsó sorban havat, meg vízesést, ami végül ismét megállásra késztetett. Lassan haladtunk hát. A Yosemite Nemzeti Park bejáratánál már hosszú autósor kígyózott (ez van, ha az ember minden percet kihasznál, amit a motelében tölthet… ;) ), de ez a legkevésbé sem szegte kedvünket. Mert ami előttünk állt, az kihagyhatatlan volt.
Megint csak Grand Canyon-szerű érzésekkel küszködök: nem igazán találom a szavakat. Nekem, a hegyek szerelmesének ez az út maga volt a csoda. És azt kell hogy mondjam, hogy még ilyet sem láttam. A hatalmas, sima gránitfalak körbeölelve a méltóságteljes fenyvesekkel, a kristálytiszta és jéghideg vizű tavak megbújva a fák és rétek ölelésében, a két lábon szimatoló-ágaskodó mormoták, az ismeretlen friss, tarka vadvirágok, a mindenhol lezúduló apró és hatalmas vízesések egészen lenyűgöztek. Ahogyan az is, hogy júliusban, az 55 fok után szandálban gyalogolhattam a hó tetején.
Az egész napunk erről szólt. Az autóból csodáltuk a tájat, és megálltunk, mondhatni mindenhol: ahol sok turista volt - valami nagyszerű kilátópontot sejtve; ahol senki nem járt - hogy megnézzük a háborítatlan tájat; a gránit dómnál - ami megmászásra érdemesnek tűnt; a folyó partján - hogy lássuk a táborozókat gumicsónakokban evezni; a híres kilátó pontoknál - hogy kipipáljuk a “kötelezőket”, a ranger mellett - hogy tanuljunk is valamit a Yosemiteről; az üregeknél - hátha elcsípünk egy pikát (=“nyúlegér”) vagy mormotát; a vízeséseknél - mert azok egyszerűen gyönyörűek voltak.
Így telt a nap. És ahogy haladtunk befelé a völgybe, egyre izgatottabbak lettünk, mert a beígért füst elmaradt, a túrázást ellehetetlenítő körülményeknek nyoma sem látszott, az ég tiszta volt, ahogyan a levegő is, és a kilátás minden irányban pazar. Úgyhogy elszomorodtam. Furcsa, nem? Festői látképtől elszomorodni… Csakhogy a honlapon mindenütt azt írták, hogy a túrázás nem ajánlott, a Detwiller tűz miatt a füst erős, nem jut az ember egy megterhelő mozgás során elegendő oxigénhez. A helyszínen kihelyezett webcamerák felvételei pedig mind ugyanerről tanúskodtak: a Half Dome kúpja és a Bridal Veil vízesés zuhataga egyaránt szürke füstbe veszett. Úgyhogy mi csak egy napot terveztünk a nemzeti parkban, a következő napi szállásainkat messze délebbre foglaltuk le. Úgyhogy elszomorodtunk, hogy megint bedőltünk az amerikai túlóvatosságnak. Persze az is lehet, hogy a pillanatnyi széljárás függvényében naponta vagy akár pár óránként is változott ilyen szempontból a helyzet, nem tudom.
Mindenesetre nekünk ez az egy napunk volt, és még így is annyi szépséget láttunk, hogy utólag belegondolva el se hiszem, hogy mindez beleférhetett. Ha még egyszer valahová visszajönnék, a Yosemite lenne az a hely. Végigmásznám a John Muir ösvényt és a Ködös utat, sátorban aludnék, megnézném felülről a vízeséseket, megkóstolnám a Szóda forrást, elmennék a Katedrális-tavakhoz, és megmásznám a kontinentális USA legmagasabb hegyét, a Mount Whitneyt - hogy csak néhányat említsek. Mert ezek kimaradtak.
De jártunk a Tioga úton, amit az egyik legszebbnek mondanak (bár nem ez a leghosszabb és legmagasabbra vivő autóút, de cserébe legalább annyira szép); a Tuolumne-réteken, ami a Yosemite alpesi részéhez tartozik; egy gránit dómon, ahová csak úgy, mindenféle ösvény és egyéb (csak kezdőknek való :P ) segítség nélkül “felszaladtunk”; tengerszemeknél; a Tunnel view-nál, a Glacier Pointnál, a Washburn Pointnál, a Sentinel Dome-ot és a Half Dome-ot is láttuk, az Alsó- és Felső-Yosemite vízesést, és a Bridal Veilt (=menyasszonyi fátyol). Mindezek azoknak, akik valaha jártak már arra vagy szemeztek legalább a térképpel, sokat kell jelentsenek. Nem tudtunk ugyan barangolni és elveszni a nemzeti park részleteiben, de elég jó átfogó képet kaptunk - legalább ahhoz, hogy tudjuk, mit kell majd legközelebb alaposabban megnéznünk. De talán nem is baj: több szépséget már be sem tudtunk volna fogadni. Ha nem hiszitek, járjatok utána!
