Szóval miután megmásztuk a Bright Angel Trail egy kiadós darabkáját, nekiindultunk az északi völgy felé. Út közben láttunk szarvast, mókust, és kilátó pontokat, mert ezek mind hozzá tartoznak a látképhez. Már nem tudom, mikor másztuk meg azt a kiugró sziklát, amire csak kevesen merészkedtek ki, de beraktam ehhez a naphoz, mert tükrözi azt az érzést, ami a túra megtétele után bennünk volt. “A világ tetején, meghódítva az ősi mélységet alattunk, kissé fáradtan, de megcsináltuk!”
Az északi oldal egészen másféle volt. Mondhatnám: egészen otthonos. A táj sokkal hasonlóbb volt ahhoz, amihez otthon hozzászoktunk, hasonlóbb, mint bármi, amit eddig az USÁban láttunk. Erdővel szegélyezett rétek, magas fű, tarkálló vadvirágok, legelésző szarvasok. Az út során még a Tátrában látott, derékba tört fenyveshez hasonlót is találtunk. A magasság pedig nem volt szembetűnő, mert sokáig egy fennsíkon barangoltunk át. Aztán megjelentek a “Vigyázz, bölény!” táblák, és tovább már nem tudtunk az otthonosságon mélázgatni. Minden erőnkkel a bölényekre koncentráltunk, hogy megjelenjenek az erdő szélén. Eddig csak medvéket és pumákat képzeltünk bele facsonkokba és bokrokba, amik formára olyasminek tűntek. De ezek után a távolban ferdén álló táblákba bölényeket kezdtünk belevetíteni, hogy aztán nagyot csalódjunk, amikor kicsit közeledve ráébredtünk a szomorú valóságra. Nem, nem láttunk bölényt, sem pumát, sem medvét, de még vadmacskát sem. Be kellett érnünk a különféle mókusokkal, szarvasokkal, kolibrikkel, cojotokkal, és a madarak legkülönfélébb fajtáival.
Sok óra autókázás után megérkeztünk a lodge-hoz. Egy nagy, egész farönkökből és terméskőből összerakott épületet képzeljetek el, bent kandallóval, fa fotelekkel, rajta puha párnákkal mindenfelé. Képzeljetek még hozzá egy perzsa szőnyeget a kandalló elé terítve, a falakon körben pedig nagy ablakokat, ahol a ki- és belátás egyaránt lehetséges. :) Bejelentkeztünk, ledobtuk a bőröndünket pontosan az erdő legszélén álló kis vityillóba (ez már nem farönkökből volt összetákolva, és kandallót sem terveztek bele), aztán tovább mentünk, hogy elcsípjük a Nap utolsó sugarait a kanyon ezen az oldalán. Még volt vagy 40 km a szállástól a kanyon széléig. Épp akkor értünk oda, amikor már az utolsó fénysugár is alábukott, és csak a színesre festett égboltot hagyta maga után. Rózsaszínek, bíbor, arany, lila és a kék árnyalatai folytak egybe a horizonton, a levegő pedig kezdett csípőssé válni.
Vissza a szállásra már jól eső sötétségben tettük meg az utat, bízva egy-egy újabb lény feltűnésében, de az erdő csendes volt és látszólag háborítatlan. Úgyhogy ketten maradtunk csak. Megérkezve kaptunk egy-egy tányér forró levest, és készen álltunk az előttünk álló éjszakára. A vityillónk előtt épp ott legelészett egy szarvas, egészen közel. Eddigre egészen beesteledett, és a csillagok tisztán látszottak. Mivel nem volt semmiféle közvilágítás, olyan fényesen és tisztán ragyogtak, ahogy nagyon ritkán láthatjuk őket. A legközelebbi város is legalább 50 km-re volt, és az sem volt elég nagy ahhoz, hogy a fényszennyezése jelentős legyen. Úgyhogy elidőztünk odakint, bámulva őket. A Tejút gyönyörűen látszott, tisztán, fényesen és kivehetően.
Úgyhogy ezen az érintetlenségen, szépségen felbuzdulva egyértelműen eldöntöttük, hogy a GC-os napfelkeltét nem lehet kihagyni.
