Előző nap pont megláttunk egy párt, akik megcsinálták a GC túrát a tetejétől az aljáig és vissza egy nap alatt, és felbiztattak, hogy menjünk. Szerencsére nem jeleztek előre olyan nagy meleget (csak 96 fokot, ami celsiusban 36), ami nekünk kedvezett. Ami viszont nem, hogy láttuk előző nap a monszunt, és ígérték ugyanúgy minden egyes napra a héten. Nagyjából 11 órától kezdődően esőt jósoltak, de ami nagyobb baj, villámlást is. Úgyhogy tanakodtunk, de hát egyszer van az ember a GC-nál…
Úgyhogy este megint mostunk, hogy legyen miben mászni, ételt pakoltunk (peanut butter-ös tortillát, bébi répát), vizet, esőkabátot. Hajnal 4 kor pedig könyörtelenül csörgött az óra. 5kor sikeresen fel is keltünk (hatékonyság a tetőfokán), 6 kor már az autóból néztük a nap tétova sugarait.
Valahol a kettő között történt, hogy a parkolóban szokatlan hangokra lettünk figyelmesek. Nem volt valami nehéz felfigyelni rájuk, mert a kakaskukorékolás hangosságával hasították a levegőt. A gyalogkakukkok voltak. Ott kuksoltak hárman a szemközti ház tetején, és mit sem törődve az emberek álmosságával, dumálgattak. Csak úgy lazán. Egymással, meg a Nappal. Másképp lehet zavart volna a ricsaj, amit csaptak, de így, indulófélben inkább szórakoztattak és lenyűgöztek a mókás hangjukkal. (Gondolkodtam, vajon prérifarkas is érkezik-e a kakukkok mellé. Nos, később érkezett.)
Szóval reggel hétkor már a GC nemzeti park területén jártunk. Reméltük, hogy a tegnapihoz hasonlóan ma is láthatunk szarvasokat. Láttunk is. De nem egyet, nem kettőt, hanem több tucatot. Pettyes kicsi gidákat, kamasz szarvasokat, és kifejlett, sokágú agancsos hímeket, nagy fülű nőstényeket. Az utak mentén, a parkolóban legelésztek, pihengettek. Velük indult a nap, meg a szokásosan kíváncsi csíkos és csíktalan mókusokkal.
Nekivágtunk a Bright Angel Trailnek (= ragyogó angyal ösvény). Öszvérek (mannaként illatozó) nyomát követtük, találkoztunk már fölfelé igyekvő emberekkel - ez nem kis meglepetéssel és aggódással töltött el, hogy talán mégis elkéstünk, és mégis 4kor kellett volna fölkelni, de egyelőre mentünk, ereszkedünk lefelé a kanyon belsejébe, az egyelőre hűs árnyékot adó sziklák tövében. A tőlünk megszokott tempóban haladtunk, ami azt jelenti, hogy meglehetősen sebesen, így hamar elhagytuk az első, majd a második szikla boltív kapuzatot, és hamarosan a másfél mérföldes pihenőháznál jártunk úgy, hogy jóformán észre sem vettük. Aztán ugyanígy értük el a három mérföldeset is, de itt azért már megálltunk egy-egy tortillára, elvégre kell az energia. Megfogadtuk, hogy ezentúl csak mogyoróvajas uzsonnával vágunk neki bármilyen elénk álló hegynek, mert üdítően esett az unalmas (főleg a nem különösebben ízletes amerikai kenyérből készült) szendvicseink után.
A megállóknál bővizű ivókutak vártak ránk, minden korábbi híreszteléssel (és ijesztgetéssel) ellentétben. Úgyhogy mondhatjuk, feleslegesen cipeltünk magunkkal annyi flaska “tisztított vizet”. (Na, ez egy külön kisregényt megérne, hogy milyen is az a tisztított víz, de azt is majd máskor, csak kérjétek számon!) A lényeg az, hogy érdekesebbnél érdekesebb arcokkal találkoztunk itt (is). Raszta hajú, vasággyal 50 kilós csajszi, full sleeve a karján (egész kart elborító tetoválás-költemény), 30 kilós hátizsákkal, benne valószínűleg hálózsák, ruha, étel, ilyesmi. A párjánál még nagyobb csomag, valószínűleg például sátor. Látszott, hogy nem aznap kezdték a menetelést, fáradtak, kissé piszkosak voltak, és az aljból jöttek (ami még vagy 8 mérföldre volt legalább, ha nem többre). De akikkel errefelé találkoztunk (főleg ebben az órában), mind túrázók voltak, nem turisták. Köszöntöttük egymást, ki-ki kérdezett egy keveset a többiektől, aztán jó utat kívánva ment a maga útján.
Feltöltődtünk. Meg kell hagyni, szükségünk is volt rá, mert a kanyon belseje felé a jótékonyan lengedező szellő ereje alábbhagyott, a Nap pedig könyörtelenül az ég közepére hágott, nem sok árnyékot hagyva az úton levőknek. Lassan elértük a plató szintjét. Ez 1500 méter szintereszkedést jelent a kanyon pereméhez képest, és még 500-at a folyó partjáig. Kezdtük megérezni a 36 fokot, a csorgó verejtéket, de összességében az egész megközelítőleg sem igényelt akkora erőfeszítést, mint amit a leírások alapján vártunk. Gyíkok kísértek, amerre csak mentünk: nagyok, kövérek, szürkés mintázatúak és ami a legkülönösebb, ugrálóak. Azt még értettük, hogy miért jártak lábujjhegyen (szemben az tthoniakkal, amikről az a benyomásunk, mintha a hasuk a földet érné), hiszen a sivatagi forróságban minél kevesebb testfelülettel érdemes a talajhoz érni. De hogy miért kellett kőről-kőre, vagy kőről-fára ugráljanak, rejtély maradt.
Ezen tanakodva értük el az Indian Gardent. Itt - legnagyobb meglepetésünkre - kész kis oázis volt berendezkedve a sátorozók fogadására. Fák, kis patak, sás. És az elmaradhatatlan mókusok, természetesen. Bár hihetetlennek tűnt számunkra, a hőség ellenére többen sátrat vertek itt, a mélyben. Reméljük, a mentőhelikopter, amit leszállni láttunk, csak gyakorlatozni jött le….
Az ivókút mellett ülve végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább a beígért esőtől tartva és az előttünk álló, sok órás vezetést szem előtt tartva. Még 5 mérföld (7,5km), és a már említett 500 méter szint várt volna ránk. No és persze a visszafelé út. Nem vállaltuk be. Azt mindenesetre ismét megállapítottuk, hogy az itteni népek kissé hajlamosak túlzásokba esni. Ezt a túrát bőven meg lehet csinálni egy nap alatt, még rendkívüli edzettség nélkül is. Mi végül fél 8 és fél 1 között tettük meg az oda-vissza 14 kilométeres utat, aminek során 1500 méter szintkülönbséget tettünk meg le, majd ugyanúgy fel. Egészségesen elfáradtunka végére, de másnap még izomlázunk sem volt. A vihar pedig aznap kivételesen elmaradt (legalábbis amíg mi elindultunkaz autóval, nem érkezet meg). Ó, ha ezt mind tudtuk volna!… Akkor se lehetett volna másképpen csináljuk, mert még tényleg hosszú út állt előttünk. Mindenesetre büszkén megveregettük a vállunkat, hogy azért csak bemerészkedtünk a kanyonba.
Tény, hogy felfelé egyre jobban éreztük a nap hevét, és a túra végére rendes sókiválások lettek a nadrágunkon. Vagyis nem ártott, hogy kicsit ránk ijesztettek a leírásokban, így minden eshetőségre felkészültünk, nem úgy mint azok, akikkel fölfelé másztunkban találkoztunk: flip-floppos papucsos anyuka, síró-pityogó, hároméves forma kölyökkel, hátizsák nélkül, apukával súlyosbítva (jó-jó, nem tudom, ki súlyosbított mit). Hogy csak egyet említsek. Rajtuk azért kicsit meglepődtünk, és nagyon nem értettük, hogy mire készülnek, még a három mérföldes megállótól lefelé. Mert azért lennebb a hőség nem lett jobb, sem a gyerekük csendesebb, nyugodtabb. Talán a kedvükést írták a tájékoztatót. Vagy annyira kemények, hogy ők még flip-flopban is megcsinálják, és mi vagyunk a túlóvatosak. Nem is tudom.
Odafönt viszont már azt éreztük, hogy a Grand Canyonnal ismerősök lettünk. Talán, ha legözelebb elhív magához, ahogy jó barátokhoz illik, eljövünk, és még tovább maradunk.
Lett egy új álmunk - ahogy még pár az út során -, hogy egyszer tetejétől az aljáig megmászhassuk, lehetőleg egy nap alatt. De azt se bánnánk, ha az éjszakát a Phantom Ranchen tölthetnénk. Azt hiszem, azzal is beérnénk.
