Többet nem írok a kanyonról (ezen kívül). Ez volt ugyanis az utolsó napunk. Mindenképp meg kellett nézzük a napfelkeltét.
Hajnal 5:25-kor kel a nap a GC-nál. Egy óra útnyira volt a szállásunk. Úgyhogy már második napja keltünk nagyon korán. 4:15kor a kocsiban ültünk. Bár az élmény nem hozta a filmekben megígért formát, de így is bőven megérte nézni a fényes, nagy korongot, ahogy lassanként eloszlatja a felhőket és látni az árnyakat lassanként visszakúszni a mélyebb és mélyebb zugokba.
Közben pedig csend volt körben. Néha egy-egy fényképezőgép kattant-csattant, de az emberek többsége “tiszteletben tartotta” az esemény meghittségét. De nem is írok többet erről. Ha egyszer erre jártok, a napfelkeltét ne hagyjátok ki.
Visszatérve a szállásra egy kicsit még a visszabújás mellett döntöttünk, ha másért nem, melegedni. Aztán elfogyasztottuk az utunk második felejthetetlen reggelijét, vérbeli amerikai módra: palacsinta, tükörtojás, bacon, egy kicsi juharsziruppal nyakon öntve. Endre a fellegekben járt. Én palacsinta helyett amerikai bundáskenyeret kértem, ami nem bizonyult ennyire jó választásnak. Egy kedves indián néni szolgálta fel. Meg kell hagyni, errefelé értenek a kedves vendéglátáshoz.
A kellő energiabevitel után aztán nekifogtunk a következő adag útnak. Csak a miheztartás végett mondom, hogy naponta átlagosan 250 km-t tettünk meg, szóval képzelhetitek, hogy a következő adag út is mit jelenthetett. Szerencsére sikerült úgy felszabdalnunk, hogy mindig jusson bele közben valami érdekes: egy kis Antilop-kanyon, egy kis Horseshoe Band, egy kis quaker család, minden.
Az első az Antilop-kanyon volt. Akinek újabb számítógépe van, ismerni fogja a látványt a Windows háttérképekről. Ez a szoros a sivatagban van, “Navajo ország” területén. Ez azt jelenti, hogy külön vonatkoznak rá az USA és a Navajok törvényei, adózni például kétszer is kell: egyszer az USÁ-nak, egyszer a navajoknak. (Nem tudom, hogy ez a kettős mérce csak a turistákra vonatkozik-e vagy az “őslakosokra” is, de ránk egészen biztosan vonatkozott.) Nem lehet a szoroshoz csak úgy elsétálni, hanem csakis szervezett úton keresztül, túravezetővel… És Jippel, ami legalább akkora élmény, mint a kanyonbeli túra maga.
Megjelent a mi túravezetőnk, egy megtermett, mexikói-indián vonásokkal megáldott, meglehetősen temperamentumos nő. Semmiféle csúszásról-késésről szó sem lehetett, úgyhogy amikor a kedves indiai barátunknak eszébe jutott, hogy visszarohanjon a kamerájáért, már a nekiindult Jipre tudott csak felkapaszkodni. Hamarosan az Arizonában már megszokott táj ölelt körbe minket a Jip tetején, kicsit talán az átlagosnál több homokkal, így egészen sivatagi túra érzetét keltette. Tűzött-égetett a nap, a forró szél az arcunkba vágott, néha homokszemcséket sodorva a képünkbe, hogy csak úgy csikorogtak a fogaink alatt. A Jip ráadásul még himbálódzott is, mint egy sivatagi hajó. Óriási élmény volt! A túratársainkkal persze szoros kapcsolatba kerültünk, ugyanis közös biztonsági öveket kellett használjunk. Így derült ki, hogy a mellettünk levő holland család már előző novemberben lefoglalta a helyét a túrára, míg mi egy hónapja kezdtünk neki a helykeresésnek, és azzal hazárdíroztunk, valaki visszamondja-e. Visszamondták, bejutottunk. Ők meg elkeredekdett szemmel néztek, hogy milyen mázlisták vagyunk. (Nem mertük nekik elmondani, hogy a másik oldalunkon ülő indiaiak ma reggel ugrottak be valaki kiesők helyére. Szóval …szerencse is kell.
A kanyonhoz érve kezdett világossá válni, hogy tulajdonképp nem egy egyszerű túrára foglaltunk jegyet, hanem egyben egy mini fotókurzusra is , ahol a hölgy részletesen elmagyarázta, hogy milyen színhőmérséklettel, záridővel… bla-bla-bla érdemes dolgoznunk. Az elején frusztrált ez a feszített tempó, mert előttünk és mögöttünk is csoportok sorakoztak, és nem lehetett megállni, nézelődni csak úgy. Ráadásul még azt is megmondta, hogy mit milyen szögből, hogyan fotózzunk. Na, ez iszonyatosan piszkálta a szabadságérzetemet mindaddig, amíg el nem kérte a telefonomat, hogy megmutassa rajta a többieknek, mit kell fotózni. A lélegzetem is elakadt, és be kellett látnom, hogy a nő érti a dolgát. Olyan képet varázsolt az amúgy gagyi, fényképezésre eddig azt hittem, alkalmatlan telefonommal, hogy Endrével csak néztünk egymásra. Még azt is meg kell kockáztassam, a kép, amit csinált, szebb lett, mint a valóság.
Ez volt az:
Úgyhogy innentől a nőnél volt az irányítás, átadtuk neki. :) Végigvitt a szoroson, anyatigrisként harcolt a többi csoport résztvevőivel a minket megillető helyekért és zavartalan képekért, minden résztvevő családról elkészítette az elengedhetetlen turistaképeket, és még kedves is volt közben. Beláttuk, hogy ekkora felfordulás közepette, ami ebben a keskeny szorosban abból a rengeteg emberből összeverődött, csak így lehetett csoportot vezetni. Ráadásul az adott fényviszonyok közepette megtanított minket arra is, hogy a kanyont a legszebb arcával lássuk és vihessük haza emlékül.
A szoros amúgy nagyon érdekes, a hirtelen lezúduló áradások és a vízbe keveredő homokszemcsék formálták finoman ívelt vonulatait, és csiszolják tovább ma is. A monszun ideje alatt tehát bármikor készenlétben kell lenni, nehogy egy csoportot elmosson a rájuk zúduló ár. Elég durva… (Persze, ha eső várható, nem visznek csoportokat, és ha mégis zűr lenne, vannak vész kötéllétrák, amik szükség esetén leereszthetők.)
Erre a napra viszont még egy másik Windows háttérkép is jutott, a Horseshoe Band, azaz a patkó kanyar. Itt is sivatagoztunk egy kicsit, mert a látképig gyalogolnunk kellett a homokfúvásokkal szabdalt köveken, a gazok között. (Éppen ideális hely lenne a csörgőkígyóknak anélkül a néhány száz turista nélkül.) Féltünk, hogy nem lesz olyan szép, mint a képeken, de olyan volt. :)
Aztán ezek után már csak az út volt előttünk. Ki-be kalandoztunk egyik állambóla másikba, rengetegszer átszelve az Arizona-Utah határt. Mert hát az út nem ment olyan egyenesen, mint az államhatár. Itt láttunk menet közben talán kvékereket, bár én azt hittem, ők már kihaltak. A benzinkútban mellettünk megjelent egy család, és megint időt utaztunk. Régi vágású éles nadrág, hosszú ujjú ing, bakancs a fiún, aki lehetett 21 éves. A lányokon fűzős bakancs, hosszú szoknya, hosszúujjú ing, kabát(!!!! - majdnem 40 fokban), és sem ékszer, sem smink, sem alaposan megcsinált frizura. Ők 10 és 20 évesek lehettek, hárman voltak a fiúval, valószínűleg mind testvérek. Milyen lehet kamaszként beugrani egy benzinkútba a kétszáz évvel ezelőtti divat szerint öltözve, miközben körülötted szaladgálnak a rövidgatyás, tapadós pólós kortársaid? El nem tudom képzelni.
Persze sorra újabb indiántörzsek emlékműveit, településeit hagytuk el, olyan törzsekről hallva, amelyekről korábban sohasem.
Estére aztán megérkeztünk egy fontos mormon városba, Saint Georges-ba. A recepciós lánykán legjobb indulattal is anarchista jelvények tűntek előtt itt is, ott is, amit nem igazán tudtunk összepasszintani a későbbiek során egyre jobban megmutatkozó, kedves személyiségével, de örültünk neki. Annyira, hogy aztán itt maradtunk még egy napot, hogy szerezzünk további szállásokat, és egy kicsit ne csináljunk semmit. Elég jól sikerült.