A pioneer definíció szerint az a vállalkozó szellemű valaki, aki otthagyja az otthon biztonságát, és elindul nyugatra, felfedezni az ismeretlent, hajkurászva az amerikai álmot, hogy minden jobb és jobb lesz, és hogy meg tudja csinálni. Néha ilyennek érzem magunkat. Különösen akkor, amikor száguldunk a kietlen vidékek kihalt útjain, vagy amikor próbáljuk kitalálni, hogy mit csináljunk, merre menjünk, hol aludjunk ezen az ismeretlen vidéken, vagy amikor elveszünk valamelyik óriási, kihalt bevásárló központban az ezernél is több féle szósz között.
A cím egy dalból van, ami nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy itt vagyunk. Tessék meghallgatni ! :) Azt jelenti, hogy éljenek soká a pioneerek… azaz mi. :)
Miután a külső és belső sivatagi viharok elcsitultak (igen, voltak jetlegből, melegből, fáradtságból és egyebekből fakadók is), nekivágtunk az útnak megint. A 66-osnak természetesen. Mondtam már, hogy ez volt az az út, ami egyik elsőként szelte át majdnem a teljes kontinenst? A ‘60-as években pedig ráépült számos motel, étkezde, autós mozi és miegymás, amit pl. a Vissza a jövőbe filmben láthatunk. Aztán az autópályák megépítésével az út elnéptelenedett, a motelek és ebédlők bezártak, a városokból pedig szellemvárosok lettek, mígnem az utóbbi néhány évben reneszánszát nem kezdte élni a dolog, hogy az emberek végig menjenek a hajdani úton, egyben nem csak térben, de időben is nagy távolságot megtéve. Ezen buzdultunk fel mi is.
Kingmant elhagyva még egy darabig filozofáltunk az arizonai táj kietlenségén, amibe egyszer csak betüremkedett egy keskeny, vörös sziklába vájt völgy, benne a jól ismert, piros, három lámpájú mozdonnyal. Egy kőbányához tartott. Szemben pedig vele, az utunk túloldalán ott düledezett egy general store. (A Bang! játék kedvelőinek üzenjük, hogy rengeteg kifejezéssel találkozunk a játékból. Wells Fargo, Sid Cassidy és más vadnyugati hősök, a szomjúságról ismert kép, deputy sheriff… El is akartuk kezdeni gyűjteni őket, de addigra már késő volt.)
Az épület előtt odarozsdált sheriff autó állt, meg számos másik, Grease-be illő társa, hasonló állapotban. A bejárat fölött lógó fa táblát nyekergette a szél, a kóla automata se adott már inni senkinek egy jó ideje - vagyis az egész kísérteties lett volna anélkül a rengeteg motoros nélkül, akik ellepték a helyet néhány perccel utánunk. Odabent zenegép állt 1939-es felirattal, és egy nem túl kedves néni, aki valószínűleg lélekben hozzáidomult az őt körülvevő antikvitásokhoz. Itt szereztünk néhány relikviát, aztán odébbálltunk. Nem tudom elég jól leírni a helyet, inkább majd megmutatom. Mindenesetre eléggé izgalmas, időutazós, kellemes élmény maradt számunkra.
Továbbra is sivatag volt mindenhol, de nagy örömömre minden sivatagban volt egy-egy új kaktuszféle, amik a monszun időszak hatására ki is virágoztak errefelé. De hogy miért hívják a 120 fokot monszunnak, elképzelni sem tudtam, amíg egyszer csak ránk szakadt.
Mentünk nyugodtan az autópályán, amikor is egyszer csak elsötétült az ég, és az eső meglehetős hevességgel kezdet dobolni a kocsi tetején. Aztán az esőből jég is lett. Apró szemű, szapora jégverés. Olyan zuhé támadt, hogy nem láttunk ki az autóból előre felé semmit, oldalt is épp csak annyit, hogy a felezővonal csíkja kivehető volt. Megállni nem mertünk, mert mielőbb menedékbe akartunk húzódni, vagy kiverekedni ebből az egészből. Félelmetes élmény volt. Végül egyszerűen kiértünk a felhő alól, és onnantól egy csepp vizet nem láttunk. Megértettük viszont a monszunt.
Az úton, amerre jártunk, körben indián települések házai sorakoztak. Ennek megfelelően a rádióban is indián zene szólt. Mindenféle. Kicsit country-s, kicsit hagyományos, de volt még indián DJ-s egy óra is. Izgalmas volt hallgatni.
Az itt mentén megálltunk egy jónak tartott étkezdében, a Delgadillo’s-ban. Itt is ránk köszöntött a hatvanas évek. Kipróbáltuk a sajtburgert, a vanília shaket és Endre a burritot. Meg is lett az eredménye, de erről őt kérdezzétek. :)
Végül befutottunk Flagstaffba, ahol megnéztük a múzeumomat. Csupa indiános cucc volt benne! :)
Innen egy szó szerint eléggé szép kilátásokkal rendelkező úton mentünk tovább Sedona felé. Nagy fennsíkok, erdőségek következtek, hogy utána ugyanúgy visszaadják a helyüket a sivatagnak.
Sedonát volt eddig a legnehezebb otthagynunk. A szállásunk teraszáról a Red rockra láttunk rá, miközben a fejünknek szőlőtől roskadozó lugas adott árnyékot. A háttérben egy kicsi kerti kút csobogás hallatszott mindig, amit csak a kolibrik berregő szárnycsattogása nyomott el. Hú, ez elég költői, már-már giccses lett, de ha egyszer így volt…
Úgyhogy hiába ajánlott a házigazdánk jobbnál-jobb lehetőségeket esti programnak, mi végül maradtunk a teraszon, összeütöttünk magunknak egy kis salátás-sajtos vacsorát, és egy pohár bor mellett álmodoztunk.
