Jajj, de berozsdásodtak az ujjaim, olyan rég volt… Na, hol is hagytuk abba?
Igen, Los Angelesnél. Másnap összeszedelődzködtünk, elköszöntünk az orosz nénitől, akivel (na, ezt adjátok össze!) még poénkodtunk és viccelődtünk is! (Mondom én, hogy az Activity nagyon jó csapatépítő.) Kiderült, hogy a kicsi rigó, akinek a beazonosításával, itatgatásával annyit törődtünk, felkerült egy fára, vagy valahova, ahol a macska nem érhette el. (Hm-hm, hát, reméljük a legjobbakat…)
Szóval elindultunk a városból kifelé. Egy-egy blikk a Beverly hillsre, a városszél különleges házaira, udvaraira, és irány a Griffith obzervatórium. Pont jókor érkeztünk, még lehetett parkolni és nézelődni is (délutánra az egész helyet lefoglalták valami más program számára). Puha homok, gyantaillat, mediterrán meleg kísért a dombra mászásunkkor. Az első dolog, amit megláttunk, a szomszédos domb híres Hollywood jele volt.
A második pedig egy cowboy. Nem viccelek: annak rendje és módja szerint felöltözött, inges, rojtos bőrnadrágos, kalapos cowboy, csizmában, lóháton. Az út közepén. Lenyűgöző látványt nyújtott, és teljesen belefért az ottani, meglehetősen vegyes összképbe. :)
Az obzervatórium épülete amúgy szép, kellemes kiránduló- és menekülőhely a Los Angeles-i forgatagból és melegből elvágyóknak, még a helybéli családoknak is. Itt található egy planetárium, egy óriási (és szerintem csodálatos) Foucault-inga, számos kiállítás, és legalább egy, 305 mm-es Zeiss refraktoros teleszkóp - ezt főleg a hozzáértők kedvéért mondom.
Itt nem időztünk sokat, épp csak odaintettünk Kopernikusz és Galilei szobrának, kicsit lendítettünk a Foucault-ingán, nehogy megálljon, és indultunk is tovább. ;)
A közlekedésről nem írok most, mert az a gyanúm, az egyszer egy külön bejegyzés lesz. A lényeg, hogy elértük a régi 66-os utat. Sivatagokon, újabb sivatagokon, és még újabbakon vitt odáig is az út. Kő, vöröses föld és gazok és kaktuszok. Semmi olyan, mint a Szaharában, ha valaki esetleg arra gondolna. Nem kérem, ez itt a vadnyugat!
Ahogy haladtunk Californiától egyre beljebb a kontinens belseje felé, fokozatosan erősödött a vadnyugat-életérzés bennünk. Megjelentek azok az utak, amiken közel-távol sehol egy jármű, csak futnak bele nyílegyenesen a végeláthatatlanba. Megjelentek a Western filmek képei. És az utunkat gyakran elképesztő hosszúságú, jól megrakott vonatszerelvények kísérték.
Közben pedig nagy felfedezéseket tettünk. Például megértettük a jugoszláv filmművészetet. 
Ha felelevenítitek, hogy milyen helyeken játszódik a Winetou, akkor kb el tudjátok képzelni, hogy milyen errefelé a vidék. Szikla, kő, néhány gaz.
Szóval amiket láttunk: 180 szerelvényből álló vonat. Sokféle kaktusz. Magányos utak. Átéltük életünk eddigi legmelegebb napját: 49 fokot! (Ez már a Celsiusban megadott érték, mielőtt valaki turpiszságra gyanakodnék. Fahrenheitben 120 volt!!!) Attól féltünk, hogy hozzáolvad a kocsi az asztfalthoz (ettől én féltem az út szélén mindenfelé látszó, levedlett gumiabroncsok miatt), meg attól, hogy felforr a motor hűtővize, és ott ragadunk a semmi közepén. (Szerencsére nem forrt fel az ivóvizünk sem, és a kocsi semmilyen fém alkatrésze nem okozott rajtunk égési sérüléseket, ahogy az itteniek saját élményeiket emlegetik.)
Az út amúgy tekergőzött mindenfelé: néha rávitt a pályára, néha pedig el, a vonatsínek mellé. Aznap igazi pioneerek voltunk: otthonunk volt az út.
Estére pedig épp jókor érkeztünk meg a motelünkbe, mert homokfúvásos, villámlásos, szélviharos zápor kerekedett. Amolyan igazi sivatagi vihar, aminek odakint állva így szerencsére csak az előszelét éreztük meg.
