Sedonában nyugisan ébredtünk. Én elég korán, úgyhogy kivonultam a teraszra a kolibrik közzé blogolni, Endre elég későn, mert ki kellett hevernie a sivatagi hőséget. De abban óriási volt az egyetértés, hogy alig vártuk a vendéglátóink által beígért reggelit. Spenótos-fetás rántottát kaptunk teljes kiőrlésű kenyérből készült pirítóssal és peanut butterrel dúsított banán turmixszal. Nagyon finom volt és kiadós is. De nem ez volt benne a legszebb, hanem maguk a házigazdáink, akik kedvesek voltak, figyelmesek, és ténylegesen vendégül láttak minket, a szónak a legnemesebb értelmében. Jót beszélgettünk, kölcsönösen élveztük egymás társaságát. Érdekes emberek voltak: szabályokkal, mégis nyitottan. Szívesen maradtunk volna még náluk.
A háztól a vörös sziklákig fel vettük az irányt. Itt aztán szóba kellett elegyedjek egy seriffel. “Hi sheriff, how is it going?” - tudjátok, csak lazán. :) Aztán rögtön utána már egy rangerrel társalogtunk. Huh, kemény nap volt! :)
Beszereztük a minden nemzeti parkba érvényes belépőnket, és leparkoltunk a vörös sziklánk, a Bell Rock (Harang-szikla) tövében. A mászás nem volt könnyű déli 12 órakor, a harminc-sok fokban. Szerencsénkre érkezett egy társaság három jófej kutyával, hozzájuk szegődtünk, ők pedig elterelték a figyelmünket a hőségről. Felkapaszkodtunk a szikla helyenként már lesikált, csúszós oldalán. Odaföntről nagyszerű látvány fogadott, amit a büszkeségünk, hogy kibírtuk, csak még pompásabbá csiszolt. Lefelé viszont maradt időnk a csörgőkígyókon gondolkodni… mindaddig, amíg fel nem tűnt egy 70 év feletti házaspár, biciklin! Ezen a vízmosásokkal szabdalt, árnyékot nem sokat látott vidéken, majd 40 fokban! Elhihetitek, innentől csak úgy szedtük a lábunkat, nehogy szégyenben maradjunk! :)
Az autó persze fel volt főve, a kormány sütött, az ülések égettek, mi meg izzadtak voltunk és porosak. Ezt a két körülményt pedig még kombináltuk is a legteljesebb hatás kedvéért. Hmmmm….
A Szent Kereszt Kápolna fel vettük az irányt, ahonnan a vörös sziklák völgyére csodálatos rálátás nyílt. A templom egyszerű, vörös színű, kavicsos betonból épült, az oltár mögött egész falfelületnyi üveggel a táj fejé, amit egy kereszt szabdalt négy részbe. A falon batikolt selymek lógtak, az oltár előtt meg egy bronz szobor állt: gyümölcsfa, rajta a Krisztus. Sosem láttam még ilyet.
Aztán egy mexikói-indiános városrészbe mentünk, ahol szerettünk volna szuveníreket szerezni, de az árakat egyáltalán nem a mi pénztárcánkhoz szabták, és az se javított a helyzeten, hogy egyszerűen már nem bírtuk a hőséget. Beültünk egy mexikói érettembe. Endre megint nem volt elragadtatva. Azt mondta, valahogy jobban szereti a Zsófi-féle mexikóit. :) A kiszolgálás amúgy minden ilyen helyen szuper: kedvesek, segítőkészek, magyaráznak, hagynak időt gondolkodni, és automatikusan hoznak egy nagy pohár vizet ingyen, csak úgy.
Viszont emiatt a körünk miatt mire odaértünk Montezumához, az emlékmű már bezárt. (Nyáron, főszezonban, délután 5 órakor???) Ez egy őslakos pueblo lett volna, amit a sziklába vájtak. Hát… majd legközelebb.
Az úton a következő szálláshely felé megálltunk egy szép patak medrénél. Ugráltunk a köveken, szedret ettünk a bokrokról, és persze egy kicsit tilosban jártunk. Este pedig elértünk Williamsbe, ahol már a Grand Canyon lehelete várt. :D
