Hol is kezdjem? Jaj, már ezidáig annyi minden volt…
Róma. A repülőút fantasztikusan szép volt. Én ilyen szépet talán még soha nem repültem. (Sokat segít a helyzeten, hogy az ablak mellett ültem. :) ) Elhagytuk Budapestet, felhő nem volt egy szál se az égen, látszottak a szépen megmunkált szántóföldek, az autópályák, a sínhálózat. A vonatok meg, mintha egy terepasztalon futkorásztak volna, aprócskák voltak és játékba illően fürgék. Szóval már ez lenyűgözött.
Ahogy haladtunk, láttuk a Dunát, a Csepel-szigetet, aztán a Dráva zabolázatlan kanyarulatait, és a sok-sok termőföldet, a városok kusza életszagúságát. Jött Szlovénia, megjelentek az igazibb hegyek, aztán a tenger. Az Adria valami fantasztikusan kék volt, inkább olyan, mint az Azori-szigeteket ábrázoló prospektusokban, és belőle emelkedett ki a temérdek kisebb-nagyobb sziget. Még yachtokat és vitorlásokat is ki tudtunk venni a partközeli vizeken. Aztán jöttek a még igazibb hegyek. Egyszer csak kinőttek előttünk a földből, és ott nyújtózkodtak végeláthatatlan hosszú gerinceikkel. Láttuk a táj változásait, ahogyan az otthon megszokott fák helyét fokozatosan átveszik a ciprusok és pinea fenyők. Megváltoztak a színek. És én közben végig azon gondolkodtam, hogy te jó ég, mennyi szépség van tőlünk akár csak egy köpésre is.
Aztán csak leszálltunk Rómában. Este 8 óra volt, és még mindig szikrázó napsütés, mi pedig egy szál hátizsákkal indultunk neki az estének. A reptér nagy (bár L.A. után ezt lassan vissza is vonnám, a budapestiről meg kérlek, ne is beszéljünk), és azonnal belecsöppensz rajta az olasz miliőbe. Taxisok mesélnek vicceket egymásnak 20 méternyire állva egymástól, autósok beszélgetnek a szomszédos sávokban, lehúzott ablaknál, hevesen gesztikulálva - egyszóval a zajszint és az érzelmi intenzitás érezhetően megnövekedett, ahogy kiléptünk a reptér légkondicionálással védett épületéből.
A tervem az lett volna, hogy lemegyünk Endre-szülinapot ünnepelni a tengerre és beülünk megenni egy pizzát egy hangulatos partmenti “resztorántba”, de olyan éhesek voltunk addigra, hogy az utunk az első McDonaldsig vitt (ki gondolta volna….). Mire pedig a szállásunkat is megtaláltuk, 10 óra lett, és már nem akartunk sehová se menni.
A szállásról túl sokat nem mondanék. Kici, kínai néni, nem beszélni angol. A hely pedig eklektikus. A szónak nem épp az általam kedvelt értelmében. Natúr kő és csempe mellé bordó-püspöklila, nagyvirágos bársony kárpit, hozzá Biedermeier hangulatú, sötétkék-arany díszpárna, sötétítőnek apró, kék virágos vintage függöny, átkötve ormótlan, rojtos függönyzsinórral, és ezt az egészet a sárga fal és hozzá illő ágynemű tette teljessé. A kedvencem azonban a fürdőszoba volt, amit majd egy képpel szeretnék nektek illusztrálni. A lényeg, hogy a hely a célnak megfelelt, aludtunk benne egy jót a nagy út előtt… mert másnap 10000km repülés várt ránk. :)