Pedig megint beteg a Kis Mukk. Reggel óta csak én már ötször szippantottam le az orrát, meg még az apukája is egyszer biztosan legalább. Egyre strammabb a kis fickó, egyre hősiesebben állja a sarat. Ma a siker (értsd: relatív sírásmentesség) elérése érdekében leszívtuk a könyvbéli kismalac, a plüss lepke és a zoknin lakozó pingvin orrát is. A pingvinét meg hogyan? - kérdezhetnétek, de csak azt árulnátok el ezzel, hogy mennyire régen voltatok már gyerekek. Mert hát az, hogy a pingvinnek nincs is orra, egyáltalán nem jelenthet akadályt. Szóval így haladtunk előre a napban, p-or(r)szívó kikapcsolások és bekapcsolások szabálytalan váltakozása közepette.
A nap ballábas részeit itt most nem részletezem, de be kell hogy ismerjem nektek töredelmesen, hogy ez az egész ballábasdi sokszor az én ágyból kikerülő lábaim sorrendjén múlik. Mondjuk úgy legalább fele részben. Mert amikor fáradt vagyok, vagy hajszolt, mert eltervezem, hogy ezt és azt megcsinálom, de nem tudom, mert épp a kanapén landol a tejeskávém apró kis kezek fáradhatatlan működése révén - akkor az a nap elég könnyen ballábassá lesz. Pedig az a kávé csak véletlen volt. A rendíthetetlen kutatói kedv ismételt megnyilvánulása. Az, hogy nem ízlik egyben a rakott karfiol (pedig külön-külön minden alkatrésze nyami), az nem anya elleni merénylet (most még). Ez így van. De hogy én ezt mennyire engedem meg magamnak elhinni? Na itt jön be a képbe az a bizonyos lábsorrendiség.
De nem erről akartam írni nektek. Hanem az őzikepusziról, amitől aztán gurgulázó gyermekkacaj tölti be a nappalit. A lovacskázásról, ami egyszer csak elindul, senki se tudja, miért és hogyan pontosan, egyre hangosabb “gyí, gyí!"-kkel kísérve. A Zengő ABC-zésről, amikor aztán a hangulat a tetőfokára hág a “zsindelyezésnél” - megfejtésre váró okokból kifolyólag. A közös kreatívkodásról, amikor is megalkotjuk az új mosódiót (tegyél bele a folyékony Arielbe egy igazi diót, s máris megtudod). És a felfedezések mérhetetlen öröméről, amikor Muki egy perc magányból örömmámortól csillogó szemmel érkezik meg, trófeáját a kezében lobogtatva. Amíg anya egy kallódó koszos zoknit igyekszik útba igazítani a lakás szövevényes útvesztőjében, Boldi egy újabb, addig ismeretlen cicát talál egy DVD tokjára rajzolva. Hát kellhet bárkinek ennél nagyobb boldogság?
Egészen meghatódtam magamban a jelenettől, hogy az egyévesünk ilyen. Hogy tud megosztani, már most, és nem csak kekszet (ami ugye mindenki tudja, mekkora kincs különben), hanem örömöt is (ami ugye hát… mégnagyobb). És ahogy vele együtt örültem annak a kis fekete cicának, jól magamhoz ölelve, megpuszilva, magamban valami ilyesmit kívántam mindannyiunknak. Örömöt az apró dolgoknak, a megosztás lehetőségét és élményét… és sok-sok őzikepuszit.