Boldi bal lábbal kelt. Nem akart semmit és nem is volt jó semmi. Pláne nem aludni, holott a korai ébredéstől már-már dőlt fel a fáradtságtól. De még anya, nem is ettem elég kekszet. De még nem is olvastunk elég mesét. De anya, még nem is voltunk kint az udvaron. De még… Egyszerűen még nem alhatom, érted?
Értem.
De a keksz nem volt finom, a kedvenc könyv ma nem volt érdekes, és ugyan ki akarna egy küzdelmes felöltözés után kimenni az udvarra? Nyílik az ajtó, és minden előjel nélkül kitör a háborúság. Hiszti, vekengés, kicsúszás az anyai kézből, földre vetődés, sírás. Nagyon.
Hát jó. Nem megyünk ki. Elmegyünk inkább aludni. De hát értsem meg, hogy nem lehet! Azt már SEM!
És itt gondolatban elszakad a cérna. És azt hinném, tudom titkolni előle, hogy elvesztettem a türelmem, mert közben fejben tudom, hogy fáradt, álmos, nyűgös, rossz napja van, van ilyen. És különben sem akarom elveszteni a türelmem, csak hát történik. De nem lehet. Boldi mindent tud és mindent érez. Félelmetesen érzékeny kis műszerei vannak, és seperc alatt pontosan felméri a terepet, még akkor is, ha külső ránézésre minden a megszokott mederben halad. És ettől a helyzet csak fokozódik. Belelovallja magát, még jobban, szinte leállíthatatlanul ebbe a vergődésbe, ahonnan csak hosszas (tényleges) türelem és kedvesség után lehet kiszabadítani.
Több ilyen élménnyel a tarsolyunkban egyre inkább úgy gondolom, az agressziónak minden formája megengedhetetlen. Nem, nem lehet ráütni a gyerek kezére, jelzés értékkel sem. Nem, nem lehet idegesen lehúzni a cipőt a lábáról. Nem, nem lehet kiabálni, kicsit se. Vagyis hát hogyne lehetne. Épp csak nem lenne szabad. Mert azt, amit az ember el szeretne vele érni kínjában/türelmetlenségében/tehetetlenségében, azt nem fogja. Az egész ilyetén küzdelem teljességgel kontraproduktív. Mert a gyermek megijed. Mert összezavarodik. Mert garantáltan nem lesz se együttműködőbb, se nyugodtabb. Mert azt tanulja meg, hogy vannak helyzetek, amikor igenis lehet bántani valaki mást, ha az gyengébb, kisebb, kiszolgáltatottab, vagy nem azt csinálja, ami neki tetszene. Szóval pont az ellenkezőjét annak, amit igazából szeretnék megtanítani neki.
Tehát nem, újra és újra nem. Én ezt nem. Kell a sok nagy levegő, kell a sok-sok tudatosság és tudatosítás, és rengeteg belehelyezkedés az ő kicsi világába, ami hihetetlenül nyílik minden ingerre, ami éri.
Leöltöztünk, készítettünk egy tejcsit - ő még mindig vergődve, én küzdve felismeréssel, lelkifurdalással, nagy levegőkkel -, és bevonultunk a szobába megpróbálni aludni. Miután rájött és el is hitte, hogy tényleg a tejcsit szeretné, átadta magát a cummogás és cuppogtatás élvezetének. Ilyenkor összebújunk az ágyon. Ő tejcsizik, én megsimogatom, mondok neki pár szót és csak úgy élvezzük egymás társaságát. De most nem. Még nem. Kimondatlan ügyeink vannak.
Sokszor ilyenkor hangzanak el a fontos mondatok is. Mint ma. Egy bocsánat, egy köszönöm, egy dicséret, egy kijelentés. Hogy mindig szeretjük őt, akkor is, ha idegesek vagyunk, és hogy nem tud olyat csinálni, ami ezen változtatna.
Boldi, apa és anya nagyon szeret.