Williamsben, miután levadásztuk a környék élelmiszer boltjának főzésmentesen fogyasztható kínálatának legjavát, bevacsoráztunk, kimostunk néhány gatyát-pólót, és aludtunk. Egy nem túl nagyot. Ugyanis másnap korán a Grand Canyonhoz akartunk érni, lehetőleg még a turisták megérkezése előtt. (Igen, igen. Mi nem vagyunk azok, még véééletlenül sem.)
Egy óra autókázás és némi sorakozás után bejutottunk a nemzeti park területére. Elég nehéz volt elképzelni, hogy az úton, ahol járunk, nem sokára elérünk a helyre, ahol megnyílik alattunk a föld, és a világ egyik legnagyobb szakadékára nézhetünk majd rá. A táj nyugodt volt, enyhén lankás, erdős. Nem sokban más az otthonitól, bár a tengerszint felett azért magasabban jártunk. A lombhullató erdőket aztán fenyvesek váltották föl, és megjelentek fehéres sziklák is.
Végül elértünk a parkolóhoz. Nem kellett soká keresgélnünk, és a legtutibb helyre sikerült megállnunk, közel a látogatóközponthoz. Aznapra a perem végigsétálását terveztük, utána pedig autókázást a Desert View Watchtower-ig (=a sivatagra néző őrtorony). A peremhez kiépített ösvény vezetett, amin egyre gyarapodtak a turisták. Már lehetett sejteni a kanyon szélét, bár látni még nem láttuk. Egyre fokozódó szívdobogással, szaporább léptekkel indultunk arra, ahol a legtöbb ember összeverődött.
És ott voltunk. Őszintén szólva a Grand Canyonnak akkora a hírverése, hogy féltem, nem fog felérni az elvárásokhoz. Ehhez képest a lélegzetünk is elakadt pár pillanatra, és csak álltunk egymás mellett, csodálatban, néma csendben próbálva befogadni a milliárd éves látványt, ami elénk tárult. Nincsenek rá szavak, hogy elmondjam, milyen volt. Leginkább csak annyit tudok, hogy ilyen mélyen rám táj talán még soha nem hatott.
Talán ahhoz az érzéshez lehetne hasonlítani, amikor megnézed a bolygóknak és csillagoknak a méreteit, meg az emberét, meg az embernél is kisebb lényekét, és szembesülsz a végtelennel. Azt hiszem, ez a legközelebbi viszonyítási pontom.
Mert a Grand Canyon nagy, hihetetlenül nagy (a tetejétől az aljáig kb 2 km, kiterjedésében meg nagyon sok négyzetkilométer). Emellett elképzelhetetlen, hogy egy kicsikének tűnő folyó vájta ki. Ezen túl színes is: zöld, vörös, fehér, barna, okker. Tehát szép. A sziklaformációi pedig szokatlanok. De ez talán még mindig kevés ahhoz, hogy ilyen hatással legyen az emberre. Hozzá tartozik a számtalan élmény, az emlékek: az emberiségé és a sajátunké egyaránt, amik a kanyonhoz kötődnek. És amikor a peremen állva nézel a mélybe vagy a távolba, akkor mindez egyszerre hat rád. Egyszerre azzal a tudattal is, hogy TE ott vagy, TE is a részese vagy. És akkor nem marad más, mint állni csendben, ámulatban.
Ha még létezhet ennek az élménynek a fokozása, az az, ha a kanyon fölé odaképzelsz néhány óriási kondorkeselyűt. Fekete sziluettjük hirtelen átsuhan az égen fölötted, és még kisebbnek érzed magad. Ezeknek a madaraknak a szárnyfesztávolsága akár a 3 métert is elérheti. Közelről nem nyújtanak valami szép látványt a csupasz fejükkel, de az égen körözve annál impozánsabbak.
Most közben már az új szálláshelyünkön üldögélek, innen próbálok írogatni, de a szélcsengőtől lassan már a saját gondolataimat se hallom, és inkább érzem magam valami furcsa, elvarázsolt (elátkozott??) helyen, mint sem a hatalmas, tündöklő óceán partján. Ehhez hozzájárul az is, hogy iszonyat hideg szél fúj a víz felől, magával hozva párát és felhőt, úgyhogy a napot se látjuk és a melegét se érezzük. Polár pulcsiban, farmernadrágban és zokniban csücsülünk Endrével egymás mellett, és tanulmányozzuk az időjárás jelentést, ami szerint ragyogó napsütés van….valahol magasan fölöttünk.
Na, de megpróbálkozom visszaterelni magam a Grand Canyonhoz. A képek semmit nem adnak vissza abból, amit láttunk. Az elején mi is próbáltunk jó képeket készíteni, mint mindenki más, próbáltunk olyan képeket készíteni, ahol nincsenek ott mások. Aztán ahogy haladtunk előre, rájöttünk, hogy tömeg csak a legelső kilátópontnál volt, onnan sokan nem merészkedtek tovább, így a nap további részében egész zavartalanul élvezhettük a kanyonka társaságát. Meg a mókusokét, akik mindenütt ott vannak, és pofátlanul közel merészkednek, sőt, néha már azt a benyomást keltették, mintha direkt pózolnának a kamerának. Behúzott hassal és tobozt majszolva. :) Több helyen táblák figyelmeztettek rá, hogy ne akard őket megközelíteni, megsimogatni, megetetni, mert: - pestist és egyéb fertőzéseket terjeszthetnek - megharaphatnak - és hadd maradjanak vadon, nincs szükségük a mi támogatásunkra. Hát, oké, hogy mi nem közelítjük meg őket, de ők szerintem nem olvasták a táblát. Vagy őket nem fenyegették meg, hogy “Vigyázz, az ember harap és esetleg körömgombát terjeszthet!” Nem tudom. Mindenesetre mindenütt ott voltak.
A kanyon mentén, egész közel a peremhez tettük meg a sétánkat. Néhol még le is lehetett mászni egy-egy kijjebb lógó sziklaszirtre. De hiába meneteltünk kilométereket, a látvánnyal csak nem győztünk betelni. Út közben egyébként tájékoztatókat olvasgattunk, amiket a rangerök helyeztek ki mindenfelé, sőt, időt is utaztunk ismét, most a kövek és geológiai formációk segítségével, vissza a földtörténeti ősidőkbe.
A legjobb viszont talán répás szendvicset volt jó enni a kanyon pereméről belógó fán ülve. Ott, az árnyékban csak mi voltunk, senki nem zavarta a kanyonnal kialakuló, bennsőséges kapcsolatunkat.
A túra végén felszálltunk az ingyenes shuttle buszra, ami visszavitt a kiindulási pontunkhoz. Közben már láttuk a “monszun felhőket” gyülemleni az északi oldalon. (Ehhez tudni érdemes, hogy Zsófi indulás előtt órákat töltött annak a tanulmányozásával, hogy mit kell csinálni akkor, ha a Grand Canyonnál elkap a zápor-zivatar, és a fejed fölött egyszeriben elkezd villámlani. Mert a honlapon erre is külön oktató anyag van. A jó nebuló meg hűségesen tanul. Ha villámhárítási tippekre van szükségetek, ezen túl tudjátok, kihez forduljatok… Amúgy még kitértőként ide tartozik: az amcsik nagyon óvatos egy népség, és nagyon be is akarják biztosítani magukat gondolom a pereskedések ellen. Csak arra gondolok, hogy amikor azt írják, hogy nehogy arra gondolj, hogy egy nap alatt megjárod a kanyon aljától vissza, vagy azt írják, hogy kevés az oxigén a Sequoia Nemzeti Parkban, mert magasan van, vagy azt, hogy az erdőtűz miatt nem ajánlott túrázni a Yosemite-ben, akkor nehogy elhidd. Nem tudom, kiknek írják ezeket a figyelmeztetéseket, de … messze nem az átlagembereknek. Vö: ne tedd a macskát a mikrohullámú sütőbe és hasonlók. Asszem, ez se az átlagembernek szól. De ez az analógia csak most jut eszembe, nem korábban, úgyhogy ebből még lett galiba, de ezt is majd idejében meglátjátok.)
Szóval az esőfelhők elől a már említett Desert View Watchtowerig mentünk. Autóval, mert bő 40 km-re volt a kiindulási pontunktól… Közben számos és számtalan helyen megálltunk, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a megunhatatlan kanyonra, de a sok megállás ellenére is elértük a tornyot. Itt még indiánoskodhattunk egy kicsit, hiszen a torony az ősi pueblok (= a pueblo spanyolul és így mexikóiul is falut jelent, de az őslakosok településeire kifejezetten ezt a szót használják) stílusában és motívumkincsével épült meg, a szintjei pedig különböző, a GC. területén hajdan élő törzsek művészetének felhasználásával készültek el. (A GC-t több indiántörzs ma is otthonának, őshazájának tartja. Ld: navajo, hualapai, havasupai…)
Másnap túrát terveztünk lefelé, a kanyon belsejébe, úgyhogy aznapra elég is volt ennyi, főleg, hogy közben az ég is leszakadt. Mentünk az innen már kb 2 órára levő szállásunkra.
Jaj, majd elfelejtettem: hazafelé szarvasnézőben voltunk, de majd meglátjátok a képeken. :)
