Szóval megszereztük az autócskánkat, ami az útitársunk lesz az elkövetkező majd egy hónapban, és nyakunkba vettük Los Angelest. Amik furcsák voltak: az autópályán max. kb 100 km/h-val lehet menni, ami azért furcsa, mert itt vannak a világon talán legerősebb autók, amiket így nem használnak valójában ki. A kocsik indexe piros fénnyel is villoghat, az autókon nem kötelező két rendszámtábla, egy is elég, hátul, előzni pedig bármelyik sávon lehet, jobbról is, balról is. A sávok keskenyebbek, az utak régebbiek, mint otthon. (Mivel jelentősen több van belőlük, ez megbocsátható.) És a nap bármely szakában kialakulhatnak dugók. Ezt tudtuk már elöljáróban, de meg is tapasztaltuk.
Az út menti pálmafák mindkettőnket lenyűgöztek, de a várt meleg egyelőre elmaradt. A légkondi olyan erősen ment a legtöbb helyen, hogy szabályosan fáztam - ami, belegondolva a Los Angelesről alkotott sztereotípiákba, azért valljuk be, meglehetősen vicces. Az óceán felől pedig erős szél fújt , ami a 27-28 fokot több mint elviselhetővé tette.
A szálláson a tulaj csak oroszul beszélő anyja fogadott minket - a “fogadott”-at értsd: kiszedtük a kulcsot az ukáz alapján a megfelelő postaládából, bejutottunk a házba, és némi akciózás után sikerült megkérdezzük tőle, hogy jó helyen járunk-e, amire nem tudom, mit válaszolt, a lényeg, hogy nem értettem. Ő se. Na, ez volt a helyünk.
A következő fontos benyomásunk az volt, hogy Amerikában minden nagy. Még a macska is. :) De ők csinálják a legfinomabb pizzát a világon (az olaszoknak erről egy szót se, de akárhogy is, ez a helyzet). A közepes menühöz meg bármelyik gyorsétteremben kb. 5-7,5 dl kóla jár. Nem nagyon vannak hozzászokva a magyarokhoz, de mi ezt úgy oldjuk meg, hogy ketten iszunk egyet. Ilyenkor furcsán néznek.
Na, de akkor jöjjön Los Angeles.
Az első napon más nem fért bele, mint hogy megérkeztünk. Másnap - mivel féltünk a jetlegtől (ami az időeltolódás miatti, jelen esetben 9 óra mínuszból fakadó kóválygást jelent) - nem terveztünk nagy programot. Los Angeles óceánpartjait akartuk közelebbről megvizsgálni. Carbon beach-en kezdtük. Ide a Pacific Coast Highwayen érkeztünk egy rövid szakaszon. (Ez az az autópálya, ami egész Amerikán végig nyújtózik a nyugati part mentén, Oregontól Californiáig.) A parkolóhely keresése közben megtörtént az első balesetünk (sose legyen nagyobb!): Endrét megcsípte egy ádáz darázs. Ez két napi felpüffedt mancsot jelentett, és egy leheletnyivel könnyebben morcoskodó Endrét. Aztán az óceánpart feledtette kicsit velünk a gondokat.
Egyszerűen lenyűgöző látvány volt! Óriási erejű hullámok mosták a homokos partot. Akkora ereje volt a víznek visszafelé áramoltában, hogy csak úgy szívta ki a homokot a lábunk alól! A levegő persze sós volt, a szél erősen fújt, és mi ott álltunk borzongva a gondolattól, hogy amerre nézünk, arra legközelebb Japán van. A víz hideg volt, és egészen a partközelben is olyan ereje volt, hogy döntött le a lábunkról.
A szél miatt észre sem vettük, milyen erővel tűz a nap, de estére már látható (és sajnos érezhető) volt az eredménye: leégtünk, a lehető leglehetetlenebb helyeken. A lábujjkáinknál, én felemásan a vádlimon, és a karórám helyén, amit aznap otthon hagytam. A vádlim azóta is rosszul viseli a gyűrődést.
Ezután átsétáltunk Malibura. Ha valakinek ismerősen cseng ez a név, elárulom: pólófeliratokon gyakran szerepel, mégpedig a szörf szóval kombinálva. Ez ugyanis a hullámlovasok paradicsoma. Láttunk is belőlük jónéhányat. Itt, Malibun a vizet felosztották szörfös és úszós részre, ebből kiderült, hogy mégiscsak be lehet menni pancsolni. A Baywatchból ismert bódék is erre engedtek következtetni, bára guard épp nem volt szolgálatban. Nem volt mese, be kellett menjünk. Az volt a csel, hogy nem volt szabad megvárni a hullámot, amíg partot ér, mert akkor biztosan ledönt a lábadról (ráadásul itt kövek is voltak, amiket olyan erővel lökött a bokádhoz, lábfejedhez, hogy legközelebb ugyanezt köszönöd, kihagynád. Szóval be kellett menni, ahol kb derékig ért, és utána hagyni, hogy a bőven embermagasságú hullámok vigyenek magukkal. De azért ezt úszásnak nevezni… enyhe túlzás. Nem is igen akadt, aki próbálkozott volna vele. Inkább mindenki, mint a gyerekek befutott, majd menekülve ki, ahogy jött az óriási hullám.
A szörfösök viszont láthatóan élvezték a dolgot. Kicsik-nagyok, fiúk-lányok, öregek és fiatalok mind deszkát ragadtak, és egymás hegyén-hátán (na, meg a hullámokén) evickéltek. Közben sirályok és pelikánok repültek a víztükör fölött. Az előbbiek pofátlanul feltúrták az emberek parton hagyott cuccait, kaja után kutatva, az utóbbiak pedig fura hangot hallatva repültek messzebb, harci gépek benyomását keltve.
Itt még egy mólót néztünk meg - ne olyat képzeljetek, mint a Balatonon! A végében egy vagány étterem volt, ahová a halakat kicsit odább, a móló egyik szegletében fogdosták ki a mexikói bevándorlók… vagy az őshonos los angelesiek - végül is nem tudom, azok hogy néznek ki. Itt mindenesetre kellett egy-egy kávét igyunk, a cölöpvilág legtetején. Frenetikusan finom volt, az élmény pedig pótolhatatlan…. (leszámítva, hogy fáztam, de ez titok).
Miután egy nagyot pihentünk, és tovább égettük magunkat a parton, tovább indultunk a következő állomás felé. Endre keze közben félelmetes méretűvé dagadt, de sehol nem találtunk gyógyszertárat, hogy egy kenőcsöt vagy valamit szerezzünk. (A GPS megpróbált mindenáron odavinni néhány lezárt úton át, de nem hagytuk magunkat.)
Santa Monicán van a világ legnagyobb cölöpmólója. Egy egész vidámpark csücsül a tetején. Valamint ide fut be a híres 66-os út, amelyet még az ‘50-es években építettek, átszelve a fél kontinenst, öszekötve Los Angelest Chicagoval. De erről még később.
Itt egy nagyot sétáltunk a hosszú és széles homokos parton, és néztük az embereket, akik igen sokan voltak errefelé. Görkorcsolyázók, deszkások, biciklisek, futók, őgyelgők, mint mi. Mindenféle náció, életkor, beállítódás és érdeklődés. Csupa érdekes arc. Vagányak, polgárpukkasztók, vidámak, hétköznapiak - mindenfélék. Egy nagy kavalkád volt az egész. Ami nagyon tetszett, azok a katonai kiképző helyekre emlékeztető eszközök, amiket bárki használhatott - és használt is. Gyűrűk, trapézok, függeszkedős valamik, óriási megmászandó kötelek, és a gyengébbek kedvéért néhány felnőtteknek való hinta, hosszú-hosszú lánccal, hogy lehessen hasítani a levegőt. Mint egy óriási játszótér. Persze voltak lovasrendőrök, meg mellettük (és a dohányozni tilos tábla mellett) füvező raszta csákó - de ez itt bőven belefért.
Megnéztük aztán magát a mólót is, megtaláltuk a 66-os út végét jelző táblát, és ezzel a napi pensumot elvégeztük. Elégedetten (és fáradtan) indultunk haza.
